187. A MAGYAR KONSTANTINÁPOLY

Egy kicsikét tegnap mi is kaptunk belõle, a tûzbõl tudniillik. Kaphatunk többet is. És ha magyar Birmingham nem lehetett belõlünk, magyar Konstantinápoly még könnyen lehetünk.

Gyönyörûséges dolgokat láttunk tegnap. Egy hatalmas tûzfészket, mely huszonnégy óra alatt háromszor fogott neki, hogy leperzselje Nagyvárad egyik legzsúfoltabb s vagyonban legértékesebb részét. Harmadszor majdnem sikerült. Öt-hat síró asszony s két jámbor rendõr harcolt csaknem egy félóráig egy éhes lángtengerrel. Aztán megérkezett három tûzoltó. Talán négy is volt. Mikor mind összegyûltek, voltak vagy huszonheten. Ennyien vannak. Hogy tudnak szaladni a csöbrökkel… Mert a tömlõk elromlottak. Talán már négy-öt évvel ezelõtt elromlottak. És nagy nép volt a tûznél. Kiadtak a fojtó füstû szoba ablakán egy párnát, ketten is szaladtak vele. Elszaladtak tudniillik. A katonaság is ott volt pedig. De a népet csak úgy tudták megritkítani, hogy hamis híreket kiabáltak ki:

- Tûz van a Fõ utcán…

- Ég a régi városház.

Egy tûzoltó az égõ s beszakadt padlással beesett a házba. Csak egy kicsit égett össze. A tûz aztán elaludt. Elaludt: igen. Ha el nem alszik, kiderül, hogy nem csak a tömlõk rosszak, s hogy katasztrófák megesnek a vidéken is…

A városházán pedig éppen tegnap jöttek rá, hogy Nagyváradon már kétemeletes házak is vannak, s tûzfészkek is vannak, és a legveszedelmesebb helyeken vannak. A tanács utasította a rendõrfõkapitányt és a tûzoltó fõparancsnokot, nézzenek egy kicsit körül, restauráljanak, reformáljanak.

Hát nézzenek bizony körül. A tegnapi tûz még elég emberséges volt. Ne essék rosszul, de ma az embernek minden fajtájú katasztrófával számolnia kell, mi történik, ha úgy véletlenül négy vagy öt nevezetes helyre is bekap a tegnapi tûz ott a szomszédságban. A csebrekkel gyorsabban szaladtak volna, nemcsak szegény emberek párnái és pénzecskéi keltek volna lábra s az anarchia még nagyobb lett volna. A kotyikleti tûzoltóságnak elég lehet a fejsze és a cseber. Nagyváradon azonban valamivel több készségre volna szükség. Még tegnap csak egy becsületes tûzoltó bõrére fordult a játék. De fordulhat mindnyájunk bõrére.

Bejártuk azt a nagy udvart, ahol tegnap újra tûz volt. Ahogy bementünk, ijedten, hirtelen oltottuk el a cigarettánkat. Itt minden tüzet foghat és táplálhat. Azt mondják, három hónapi határidõt adott a tûzrevalók eltakarítására a fõkapitány. Sok. Itt még meleg esetek lehetnek három hónapig. Meg aztán hallottunk mást is. Beavatott ember mondta:

- A rendõrség tudja, hogy Nagyváradon sok-sok ilyen lõporraktár-érzékenységû hely van. Azonban csak nagyon ritka esetben intézkedhetik. Ha építeni akarnak, beleszólhat a dolgokba a hatóság, de a tûzfészkeket csak a legritkább esetben van hatalma eltávolítani.

…Íme, idegesen, rettegve idejegyeztünk pár impressziót a tegnapi tûzrõl. Nagyvárad nõ, szépül. Nagy város már. De egy szép napon - ne essék újra rosszul az ördög falrafestése - megsüthetjük a városunkat. Azaz megsül magától. Görbe, nyomorult utcák, tûzfészkek serege… Csak éppen a kóbor kutyákat szabályozzák meg olykor. De egyébként valósággal magyar Konstantinápoly leszünk már…

Nagyváradi Napló 1903. szeptember 3.