193. LOBKOWITZ ÉS BARABÁS

A budapesti kereszt-heccek idején történt. Nekem egy exkeresztes vezér beszélte. Derék, okos fiú, ki megjózanodott, s penitenciázik most. Barátomnak vallom, s elhallgatom a nevét. Rakovszky és társai gyakran citálták volt akkor fel a nemzeti kaszinóba õt. A kuruc-brigádokat akkor csinálták. Bartha Miklós akkor kelt volt ki a destruktív faj ellen. Szemere Miklós is akkor animálta az õ fiatal véreit. Az én barátom pedig gyakran ült együtt a nemzeti kaszinó egyik sarkában igen neves urakkal. Másnap aztán okvetlenül történt valami hecc az egyetemen.

Ott ült pedig egy szomszédos asztalnál Lobkovitz herceg is, a nagyrangú katona. Nagyon érdekelték a dolgok mindig. De egyszer aztán odaszólt a diákvezérhez:

- Nézze, csináljanak már egyszer valamit. Az egész zsidóságot összelövetem Budapesten. Csináljanak egy igazi heccet!…

*

Nekem nincs okom, hogy e kis történetben kételkedjem. Igen valószínû kis történet ez. Igen valószínû, hogy Lobkowitz nagyon könnyen lövetné össze Budapestet. Kedve volna hozzá. Egyébként pedig meleg barátságban él e jeles katona a hangadó kaszinói urakkal. Azaz Magyarországgal. Magyarországgal. Mert a nemzeti kaszinó Magyarország. És ezt a kis történetet csupán azért írtam ide, mert ma különösen sokatmondó. Barabás Bélát azok akarják ma meglincselni, kik a kereszt-heccek idején konferenciáztak, s kik bizalmas jó barátai Lobkowitz hercegnek. Az „Alkotmány” pedig szitkozódva fenyegeti meg Vészit, Barabást, Vázsonyit, Benedeket, mindazokat, kiknek lojalitása más természetû, mint a Zichy Jánosé vagy a Rakovszky Istváné. Hogy mit jelentenek ezek a dolgok? Csupán csak annyit, hogy immár Lobkovitz szelleme lebeg a vizek fölött, melyek elöntötték a magyar politikai élet mezejét.

*

…Aztán egyszer idõt töltöttem Barabás Bélával. Még akkor nem volt bálványdöntõ, s nem etette a fenével a zenithet és a nadírt. Gyomai követ volt még akkor az aradi fiskális. Jó ízû, egyszerû, nagyon egyszerû ember, kit olykor nagy exploziókra, nekirugaszkodásokra késztet a hatalmas fizikum s a rusztikus egészség. Az aradi Stocker József volt õ. Olyan ember, ki a mi kis viszonyaink között még talán értékes is, de mindenesetre hasznos lehet. Szépen tud szavalni az aradi Golgotháról. Akkor valami Kossuth-ünnepre készültünk. A vasútra vártunk. Elég köznapi tréfákkal mulattattuk egymást, de jókat nevettünk. Egy jámbor anyóka közeledett felénk. A karján koszorú volt, s áhítattal nézte a gyomai követet. Barabás egyszerre komoly, szinte honfibús arcot vágott, s úgy várta az anyókát:

- Derék honleány, néném asszony. Látom, koszorút hoz szent Kossuth apánk sírjára…

Két perc múlva pedig tovább mulattunk…

Nem Cassius. Nem Caesar. És nem is Brutus. Túlontúl megvadult a mi derék, szép hangú, egyszerû emberünk. Most már maga sem tudja, hogy mit csináljon…

*

De viszont most már tetszik látni, hogy bajos kis dolog ez. A lombikpróba veszedelmesen sikerült. A lombik szépen bírta a meleget. El is párolgott már belõle minden, Lobkowitz és Barabás maradtak meg benne. Avagy - hogy képek nélkül beszéljünk - vagy tûrjük, hogy lövessen ránk Lobkowitz, vagy megyünk a torlaszokra Barabással. (Fõtisztelendõ Pálffy úr szerint sincs tertium. Legföljebb a mi számunkra. Tóth Béla és epigonjai számára, akik ki akarnak vándorolni. Úgy vélem, hogy az epigonokkal reám céloz. Rossz helyre. Az én kivándorló vágyam régibb a Tóth Béla mesterénél is.) Tehát Lobkowitz és Barabás. Szomorúbb dilemmát nem tud a história. És kedvetlenül is Tisza Istvánnak kell itt igazat; adnunk. Mennénk. Ha üzenne valaki. Ha csakugyan menni kell. De ki üzen? Kivel menjünk? Hova? Barabás Béla majd még azt válaszolja erre, amit Rigó Ferenc válaszolt Khuen-Hédervárynak.

*

Egy magát ép ízlésûnek tartó ember kis kérdése ez az írás. Vajon nem jobb volna, ha a lombik alá tovább fûtenénk? Hátha Lobkowitz és Barabás is elpárolognának. Mert így nem tudunk választani. Legyünk olyan lojálisok, hogy kérjünk selyemzsinórt, vagy szaladjunk neki a falnak, s szakítsuk be a fejünket? Megette a fene ezt az állapotot, Barabással szólván.

Nagyváradi Napló 1903. szeptember 26.