4. A KOLDUSOK POÉTÁJA

[Saját levelezőnktől]

Párizs, március 8.

Nagyon keserû, nagyon sós könnyek zúgó, fekete patakjától szeretnék egy vékonyka csatornát húzni kelet felé. Szeretném csak egy kicsit is megnedvesíteni a magyar lelkeket Jehan Rictus könnyeivel. Jehan Rictusnek hívják-e csakugyan? Elõkelõ, párizsi íróemberek ma sem tudnak többet róla, mint hogy verskötete, a „Les soliloques du pauvre” szenzáció. Sok-sok ezer kötet kelt el belõle. Bizonyosan van már neki azóta tiszta inge, új redingotja, fürdõkádja, illatos szappana, fogkeféje, stb. Egyik csodálatos versében ezekrõl álmodozik. De mennyit álmodott, mennyit szenvedett ez az ember, míg megenyhülhetett végre egy kicsit a lelke.

Verskötete pár hónappal ezelõtt jelent meg. Lemaitre, Claretie, Coppée, Conte stb., az összes francia kritikusok siettek babérjaikkal a különösszavú, pszeudonim költõ elé, s egyikük azt kiáltotta a kritikusok felé, amit Victor Hugo mondott volt Baudelaire-nek:

- Vous avez créé un frisson nouveau.

A cabaret-k, a külvárosok, diákkorcsmák, éjjeli menhelyek, kocsistanyák argot-ján zokogja el a maga vallomásait Jehan Rictus. Különös nyelv ez. „Une langue unique, langue de poète et de truand, raffinée et sordide”, írja Rictus egyik kritikusa. A nyomorúságnak, a piszoknak fojtó szaga különös, csípõs, bódító illattá finomul Rictus verseiben.

Programját így foglalja össze könyve elsõ lapján:

- Meg kell végre szólaltatni valakinek a szegényt is, azt a bamba, jó szegényt, akirõl az egész világ beszél, s aki maga mindig hallgat.

Dehogy is szocialista Jehan Rictus!… Betegebb, finomabb, szenvedõbb, modernebb, mintsem az legyen. Õ sokunknak-sokunknak a lelke. A nagy vágyak, nagy érzések és nagy ideák rongyos, halálra fárasztott, de éhes és szomjas fejedelme, aki nem tud trónusához jutni. Mi ez a trónus? Hát mi a mai élet trónusa? Kényelmes, szõnyeges, puha lakás, divatos ruha, gazdag konyha, automobil, szép asszonyok, pezsgõk, likõrök, stb. És pénz, sok pénz. Jómód, csók és mámor. Jehan Rictus részesedést kíván mindabból, amit a modern élet egy embernek nyújthat. Azt hirdeti, hogy az élethez s az élet minden valóságához a legteljesebb joga van mindenkinek, aki ezekre - vágyik. Szinte olyan messze áll õ a szocializmustól, mint Heine állott Börnétõl. A Jehan Rictus szocializmusa is fácánsült osztriga és pezsgõ. Csak akkor szocialista Jehan Rictus, mikor azokra gondol, kiknek szenvedésük egy és ugyanaz az övével. „A koldus palotája” címû versét így kezdi:

Koldusait a csóknak és reménynek,
Kiket legyőzött, letiport az élet,
Ha dus leszek majd én, a koldus, árva, -
Behivom majd egy szép, uj palotába.
Milyen sereg lesz! Már előre látom:
Jönnek rongyokban, véznán, halaványon,
Akiknek mindig hazudott az élet,
A megcsömörlők, undorodtak, vének,
Akiknek hátát véresre taposták
Birkózni tudó, ügyesebb legények…
Ház lesz… Tán kunyhó… Vagy egy deszka-pad tán,
De irgalom fog lakozni felette,
Nem mint a „jó sziv” sok, büzös barakkján,
Hol elkönyvelik az irgalmasságot,
Hol a „pasasra” gunnyal várnak, lesve,
Hol nem lel senki könyre, szeretetre…
…Ház, hol nem hull ránk megvetés és átok,
Istenem, egy ház, a mienk egészen…

Ilyen gyöngéd ez a vad, ez a piszkos poéta! Ha argot-ja rettenetes lakatjait leveri az ember (nekem Rictusnek egy bámulója, egy finom lelkû, szép asszony volt segítségemre a fordításban) átkos és bûvös barlangjába kerül az emberi léleknek, hol a véres könnyek szent forrása buzog. Én nem tudok e szent forrás mellõl távozni. Megindította az én lelkem forrását is. Talán az én könnyeimbõl hiányzik az övéinek vére, sója és keserûsége. Jehan Rictus argot-jának magyar mását adni meg sem mertem próbálni magyarul. Az én fordításaimból hiányzik hát az, amit majdnem szeretnék a „piszok varázsának” elkeresztelni. Mégis egy vers hadd álljon itt a magyar Rictus-bõl:

Ő

Él minden szivben egy bolond kiméra,
Mindenkinek van álom szeretője.
Ráleltem én is már [a] magaméra…
Hagyjuk, ne fájjon a más feje tőle.

Ugy ám! Veszett egy legény vagyok én ám,
Amig mások a vackon szenderegnek,
Én egy Madonnát hivogatok némán,
Nagyasszonyát az esett embereknek.

Bolond kis kázus!… Sokszor sirni késztet:
Nyakig a szenyben, mindig akkor látom,
Mikor a hátam gyönge egy ütésnek,
S bőröm nem ér egy garast örök áron.

Mikor hiv a sár s mint a puskafojtást,
Úgy rágom össze fogammal a szitkom,
Mikor örjöngök és dühöngök folyvást,
Akkor jelensz meg én sugaras Titkom…

Ott a barakkban, ott látom az ágyon,
Őt, a csodásat, szüzet és fehéret…
Ő, a királynő - rongyos nyoszolyámon!…
… S elszáll fehéren, mire odaérek…

Hogy ki? Nem tudom. És sohase kérdem.
Úgy kél föl bennem, mint nyár-este holdja,
Úgy lobog, mint a fáklya, csodafényben.
Ő, az én lelkem lidérce, koboldja.

Éjem és sorsom egy mély katlanában,
Valahol les rám, melle nyiló rózsa,
Ugy tüzel, ugy ég két szeme a vágyban,
Bennük buzog tán minden idők csókja.

Ő tán a Szépség, Irgalom? Be várom!…
S ő én reám vár. Be régen is várhat,
Mig átgázoltam könyen, véren, sáron…
…Ő nem becsmérli az én rossz ruhámat

Óh messze van még, Szent, sápadó árnya,
Behull vermén a titkos, barna estnek,
Síroknak földjén lehet a hazája,
Hol tanuk nélkül, álomban szeretnek

De egyszer!… Nyirkos, gyilkos éji órán,
Óh borzalom és keserüség éje
Megkönyörülsz az aszfaltok lakóján
S szüzen, csókosan elküldöd eléje…

De kit?… (Óh, rongyos koldus, bamba, léha!
Hogy a Te vágyad vágyakat fakasszon
Nézted tükörben ványadt tested néha?)
Hol az a híres, csókos, szüz menyasszony?

…Én Istenem!… Hisz olyan mindegy végre…
Azért szeretne! Hogyha élne, v ó n a!…
Baktass tovább a nyirkos, gyilkos éjben
S álmodj, ha tudsz még, álmok álmodója!…

És baktat tovább a koldus poéta. Kopott kabátjában, rossz cilinderében, lyukas cipõiben. Piacain a vigalmas életnek, melyben annyi a meleg leves, finom ágy, fogat, pezsgõ, szép asszony…

Jehan Rictus kötetét, melybõl már bõvített s nagyon díszes kiadás is jelent meg, Steinlen illusztrálta, s ezek az illusztrációk talán még mûvésziebbek, zokogóbbak, mélyebb lelki zajlásokból kerültek ki, mint a Rictus versei.

Ezt az egy-két csöppet küldöm a véres, keserû könnyek forrásából. Talán magyarul, az én gyönge tolmácsolásomban is megnedvesítenek egy-két lelket. A könnyeket meg kell osztani, mert a könnyek a legközösebb, legfatálisabb és legigazabb emberi kincsek…

Pesti Napló 1904. március 12.

Ady Endre