12. BONAPARTE ÉS MONTANSIER ASSZONY

Párizs, március 27.

A párizsi Gaîté-színháznak különösen érdekes estéje volt a napokban. Réjane asszony és Coquelin lépett fel együttesen Flers és Caillavet: La Monstansier címû, nagy érdeklõdéssel várt darabjában, amelynek bemutatója inkább a szereplõ mûvészeknek, mint a szerzõknek hozott dicsõséget. Maga a darab az unalmasságig megszokott forradalmi jelenetek mozaikszerû felelevenítése. Ilyen darab minden esztendõben kikerül vagy kettõ a párizsi színdarab-gyárosok mûhelyeibõl. Ezúttal Montansier asszony, a kilencven esztendõt megélt, szerelemrõl, színházalapításairól, no meg a hétszáz jogérvényesen letárgyalt perérõl híressé vált mûvésznõ körül forog a cselekvény. Úgy látszik, hogy a szerzõk inkább csak „históriai estélyt” akartak rendezni a darabbal, amely abból az idõbõl tárjon fel képeket, amidõn a Jemappes melletti csatában Dumouriez gyõzedelmeskedett az elsõ koalició seregén.

Érdekes, hogy Bonaparte a darabban csak mint „Õ” szerepel. Tény az, hogy a késõbbi világverõ abban az idõben még csak szerény hadnagyocska volt. Csak Toulon ostrománál „vágta” ki magát a többiek közül és rá egy évre már Párizsban mûködött, mint generális. Ebbõl az idõbõl való Bonaparte életének az az epizódja, amely oly közeli érintkezésbe hozta õt Montansier asszonnyal, hogy az alig huszonhétéves generális már azon a ponton volt, hogy eljegyzi magát az akkor hatvanéves színésznõvel. Bonaparte akkori protektora, Barras, ki a direktóriumnak is tagja volt, hozta össze a párocskát és az õ emlékirataiból merítették a szerzõk a darab meséjét.

1795-ben történt az esemény. Bonaparte akkor tétlenül, kegyvesztetten élt Párizsban. Letourneur intrikái folytán törölték az aktív tábornokok sorából, sõt Aubry, aki túlságos rokonszenvet vélt felfedezni benne a jakobinusok iránt, rendelkezési állományba is helyezte. Természetes, hogy az ifjú Bonaparte, akiben már éltek a nagy jövõ képzetei, végtelen levertséggel fogadta ezt a bánásmódot és szorgalmasan eljárt Barras terített asztalához búfelejtésre.

- Egy szép napon - írja Barras - keserûen panaszkodott nekem Bonaparte, hogy milyen mostoha a sors.

- Nemcsak rólam van szó, - mondotta - hanem mindnyájunkról, akik, az arisztokraták óriási birtokaival szemben, szegényen vagyunk kénytelenek átszenvedni az életet. Igaz, hogy rövidesen ránk kerül a sor, de hát addig, addig…?

Barras türelemre intette, amit Bonaparte kelletlenül fogadott. Ekkor így szólt Barras:

- Helyes, barátom. Igazad van. Nos tehát, ha gyorsan akarsz elõrejutni: házasodjál meg! Valamennyi tönkrement vagy vagyontalan mágnás ezt szokta tenni. Vadászni kell a gazdag partira. Rendesen beüt. Ha lesz idõm, majd keresek neked valami gazdag feleséget.

Ebben a pillanatban Montansier asszonyt jelentették be. Túl volt ugyan már a hatvanon, de kitûnõen konzervált, üde arcbõrû, fiatalos mosolyú, ragyogó szellemû asszony volt. A Palais-Royal körüli zavargásokról kezdett beszélni és közben ezeket mondta:

- Könnyû nektek, polgárok. Ti férfiak vagytok, védhetitek magatokat. De mi asszonyok csak legyõzöttek lehetünk. És aztán zsákmányai vagyunk a gyõzõnek, bárki legyen is az! Óh, ha férfi lehetnék! Veletek mennék a csatába!

Mialatt beszélt, folyton a fiatal generálisra nézett.

Bonaparte teljesen ki volt cserélve. Montansier asszony látható érdeklõdése megtörte a jeget. Keresett galantériával közeledett a mûvésznõhõz és így szólt:

- Madame, bizonyára akad még kar, aki önt, az egyedülálló asszonyt megvédelmezze. Errõl én biztosíthatom.

A társalgás ilyen mederben folyt tovább és midõn Bonaparte az együttlét során újból felajánlotta szolgálatait, Montansier asszony így felelt:

- Köszönettel fogadom citoyen és számítok önre.

Másnap már meglátszott Bonapartén a hatás. Dicsérte, fiatalította, magasztalta az asszonyt, úgy, hogy Barras idõszerûnek találta megpendíteni a házasság eszméjét:

- Nos barátom. Tegnap a házasságról beszéltünk. Mit gondolsz? Montansier asszony?… Hm?

Bonaparte lesütötte a szemét, és így felelt:

- A dolog megfontolást kíván. Õ nagysága személye ellen nincs kifogásom. A korkülönbség mit se tenne. Olyan idõket élünk, amikor ilyen csekélységgel senki sem törõdik. Hanem ami vagyont illet. Igaz az, hogy Montansier asszony vagyona egymilliónál is több? Ilyen fontos dolognál jó, ha az ember tudja, mekkora bázisra támaszkodhatik.

Barras utánajárt a dolognak és megállapította, hogy Montansier asszonynak 1,200 000 frank vagyona van. És formális házassági ajánlatot tett neki Bonaparte nevében.

- Ugyan, hiszen az anyja lehetnék! - kiáltott fel Montansier asszony, de az ajánlat mégis megtette rá a hatását.

Meg is hívta Bonapartét asztalához, aki készséggel engedett a meghívásnak.

Barras, ki jelen volt az ebéden, a következõket írja: Evés közben folyton egymásra néztek. Ebéd után pedig félrevonultak a jegyesek, - Barras már jegyeseknek tekintette õket - és sokáig beszélgettek egymással. Hallottam, hogy terveket szõttek a jövõre vonatkozólag. „Ezt fogjuk tenni, azt fogják tenni.” Bonaparte a családjáról is beszélt és elmondotta Montansier asszonynak, hogy szeretné õt hazavinni Korzikába, ahol kitûnõ a klíma és ahol kevés pénzzel rövidesen meg lehet gazdagodni. „Úgy látszik, hogy Bonaparte korzikai légvárakat épített a jövendõbelijének”, teszi hozzá a maliciózus Barras.

A beszélgetés ilyen intimussá vált, amikor egyszerre jelentik Barrasnak, hogy a városban lázongás tört ki. Barras magával viszi Bonapartét, a direktórium által ráruháztatja a fõvezénylet jogát és ez aztán minden teketória nélkül nekiszögezteti ágyúit a tömegnek, összetereli õket a Saint-Roch templom elõtti téren, s egyszerûen beléjük kartácsoztat; szóval, alaposan elnyomta a rojalista összeesküvésnek bizonyult fölkelést. Másnap a tegnap még ismeretlen ifjú generális már hõse volt a francia népnek. Megmentette a köztársaságot.

Montansier asszony természetesen most még jobban ragaszkodott a tervbevett házassághoz. Felment Barrashoz és kérdezte:

- Mit csinál a võlegényem?! És - tette hozzá gyorsan - mikor lesz az esküvõnk?

A meglehetõsen idõs hölgynek persze alapos oka volt a sietésre.

- Nemsokára, nemsokára - felelte Barras - most azonban legidõszerûbb lenne, ha ebédre hívná meg velem együtt. Éhesek vagyunk, mint a farkasok.

- Házam egyúttal az önöké is - felelte Montansier asszony.

Az ebéden Montansier asszony olyan szabású ruhában jelent meg, amely maga is valóságos házassági ajánlat volt. Persze végtelen dicshimnuszokat zengett Napóleonról, aki mindezt egykedvûen fogadta, mint igen természetes dolgot.

Még nem volt vége az ebédnek, amikor a generálisnak „szolgálati ügyben” távoznia kellett. Elment - és többé nem jött vissza soha…

Ki tudja miképpen alakult volna a világtörténelem, ha a huszonhétéves Bonaparte elvette volna a hatvanasba járó Montansier asszonyt! Lehet, hogy - mint Montansier asszony késõbbi férjébõl, Neuville-bõl - Bonapartébõl is színigazgató lett volna. De hát õ jobbnak látta, hogy császárrá legyen…

Budapesti Napló 1904. március 31.