13. GRÓF GOBINEAU

Párizs, március 28.

A francia irodalom Panteonjának nehéz és büszke kapuján egy német sereg zörget:

- Nyissátok föl! Hazahoztunk valakit, aki örök szomorúság volt önmagának s örök dicsõség nektek. Hazahoztunk egy francia nagy embert. Amíg élt, nem ismertétek. Ismerjétek most meg. Gróf Gobineau-t hozzuk, akit a mi nagy Wagnerünk Cervantes és Michel Angelo rokonának tartott. Nyissátok fel!…

A kapu nem mozdul. Szegény Gobineau! Szegény, nemes, hazátlan lélek! Az õ fátuma most is az, ami volt, míg élt. Nem akarják érteni. Idegenül néznek reá. Õ mindig késõn jön, mint aki messzirõl, nagyon messzirõl érkezik. Valaki volt, rejtélyes és büszke valaki, aki arra született, hogy önmagát kitagadja a világból és az örömökbõl. Nagy gondolkozó volt, nagy filozófus, nagy író és nagy poéta. És nagyon magányos lélek, a legárvább talán azok közül a végzettõl sújtott lelkek közül, kiknek ez a föld idegen ország s kiknek az életük elhivatás a szenvedésre.

Talán Wagner Richard volt az egyetlen ember, aki megértette. És hazug volt ez az egy barátság is. Gobineau fanatikusan ápolt a lelkében egy legendát, hogy õ nem francia, hanem germán, vére a normann lovagoknak, az õs, a dicsõ, a legistenibb germánoknak. S Wagner Richard elsõsorban ezért a legendaszerû fanatikus germánságért szeretett bele Gobineau-ba. Pedig dehogy volt germán ez a gazdag, csodálatos lelkû ember. Francia volt egészen. Pláne a gascogne-i fajtából.

Nem is tudok magyar példát lelni. Talán Berzeviczy Gergelyrõl szólhatnék, akit úgy gyûlölt Kazinczy Ferenc s vele Berzsenyi Dániel s aki haszontalannak tartotta a maga magyar fajtáját, érdemtelennek az életre. Mert Kecskeméthy Aurél már a maga magyar-maró lelkével magyar volt egészen, fájdalmasan és mindig magyar. Aztán az az angol poéta-pár jut az eszembe, kikrõl Ellen Key írt nemrégen egy könyvében, akik gyûlölték az angolokat, e „szociális barbárokat”. Nagy és kivételes lelkek kóros, végzetes, szomorú hite az ilyen hit. Az egyedülvalóság, a meg nem értettség érzése fakasztja ezt a hitet. Gobineau is ezért szakítja ki teljesen magát a francia humuszból, ezért gyûlöli a maga nációját s vigasztalja magát a germán-vérség legendájával.

Németországban most egy Gobineau-liga azért küzd, hogy Gobineau-t elismertesse a franciákkal. Csodálatos, páratlan látványosság. Német emberek állanak össze s küzdenek egy halott francia franciaságáért. Német emberek akarnak bejuttatni egy francia lelket a dicsõség Walhallájába, a francia irodalom Panteonjába. Csodálatos, páratlan, szép és nagy látványosság ez.

A német Gobineau-liga vállalkozását a mai francia irodalom valósággal ellenségesen fogadja. Illetve nem is akarja észrevenni. A hivatalos francia irodalom nagymoguljai ma többnyire nacionalista kortes-politikusok is egyúttal. Ezek nem bocsátanak meg ma sem még a „renegát s németté romlott” Gobineau-nak. Ezek nem akarják visszafogadni Gobineau-t, akinek fõként a reneszánszról és az emberi fajokról írott hatalmas munkái állnak igen magas értékben az emberi szellem kincstárában, de aki olyan gazdag, olyan változatos szellemi örökséget hagyott egyébként is hátra.

De elõkelõ hívei is vannak a Gobineau visszatelepítésének. Ezek többnyire arra utalnak, hogy ma már, mikor Nietzsche, ez a prototípusa a germánságnak, valósággal hazát talált Franciaországban, lehetetlen, hogy a francia lelkek elforduljanak egy Gobineautól, aki francia elme volt mégis, bár a németek közé menekült, s akit csak a sok méltatlanság fordított el olyan nagyon a saját nációjától.

Ez az érdekes, különös, izgató szép probléma nagyon foglalkoztatja mostanában a német és francia szellemi élet komolyabb lelkeit. Egy Gobineau-barát francia esztétikus most rendezi Gobineau leveleinek francia kiadását. A francia publikumnak nagy gyöngéje a levél-irodalom. Lehet, hogy e levelek publikálásával, ha nem is lehet triumfálva bevinni, de be lehet csenni a francia Panteonba Gobineau-t… Hogy tiltakoznék ez ellen ez a büszke lélek, ha kiáltani tudna…

Budapesti Napló 1904. április 1.

A. E.