23. A PÉNZ ESETEI

[Saját levelezőnktől]

(Az avenue de Bois-de-Boulogne-on. - Veszedelmes tündérkert. A pénz, mely a másoké. - A Szalon. - Rodin új szobra. - Sarah Bernhardt pöre. - Az oroszok és a dekadens francia pénz. - Az a bizonyos méla akkord.)

Párizs, május elején

Sápadtan, szédülve, betegen vonszolom magam az avenue de Bois-de-Boulogne széles gyalogútján. Mintha két rohanó folyam árját bocsátották volna egymásnak. A fogatok, auto­mobilok sokasága szemberohanó fekete hullámokként suhog egybe. Ezer helyrõl, ezer bántó fénnyel csillan vissza a májusi nap dühödt ragyogása. Veszedelmes májusi nap ez. Ez a suhogó, csillogó életû, csodaszép avenue veszedelmes tündérkert. Ide könnyen jön el légyottra a legdémonibb álomtündér: a Nihil, s miként Árgirus királyfi kertjében a csodafák, kinyílnak hirtelen az agyakban pompás és veszedelmes virágai a gyilkos ideáknak…

A „tett propagandájának” misztikus és félelmetes mániákusai itt nevelõdhettek, e tündérkertben. Az anarchista ifjú lévitáknak okvetlenül ide kell jönniök ihletért és szent tûzért. Itt könnyen tanulja meg a kar a hajlást a bombavetésre. Mert, ha behunyom a szemem, úgy vélem, hogy itt a pénz zakatol: A pénz zuhog, csillog, liheg és ujjong itt. A pénz, mely a keveseké, a boldogoké, az erõsöké. A másoké… A pénz, a pénz…

Tarka seregekben ömlik ki a nép a „Grand Palais”-ból, hol pár napja nyílt meg az egyik szalon s az arcokról pár perc alatt lemosódik mindaz, amit rájuk a friss, hatalmas képek és szobrok írtak. Itt, hol zuhog az élet, a fény, a pénz, nincs állandósága semminek, aminek pénzértéke nincs. Itt elvész a borzongás, a hangulat, az emelkedettség. Megsiketülnek a lélek fülei. Bent a „Szalon”-ban még áhítatban olvadtunk össze Rodin csodálatos, új alkotásával a „Gondol­kozó”-val, borzongva, félve, sejtve, megkapva és megnemesedve. Itt kinn csak egy vad, bolond vágy ordítoz bennünk:

- Óh élni, élni! Gazdagnak lenni! Rohanni! Falni!…

Már nem vagyunk a régi, farizeusságunkban tiszteletreméltó lények. Már nem csinálunk titkot sem abból, ami különben sem volt titok:

- Csak pénz, pénz, sok pénz!

Már õszinték, becsületesek vagyunk, s minden kicsi vagy nagyszerû emberi dologra már magától is reá cseng a pénz refrénje.

- Mi szükség van a szalonokra manapság? A császárság alatt volt értelme. Akkor fény, pompa és sokadalom volt. Idejött a világ minden gazdag embere. Ömlöttek Párizsba a milliók. Ma már nem így van, s a szalonok haszontalanok. Csináljanak a mûvészek kisebb vagy nagyobb kiállításokat, vásárokat. A mûvészet nevében nagyon elegendõk a múzeumok is…

Így beszélnek ma már az õszinte lények s a pénz diadalmasan és büszkén pöfög. És Sarah Bernhardt, a nagy Sarah, aki már annyira a halhatatlanságé, hogy no, akirõl a novellákban úgy írnak, mint a monumentumokról, mint a Victor Hugo-szoborról vagy a Lánchídról, Sarah Bernhardt, kirõl Párizsban azt beszélik, hogy a szalonjában egy nagy kínai porcelán-tálat meg­töltet olvasatlan arannyal s ebbõl költenek, míg kiürül, hogy pár nap múlva újra és újra megtölthessék a tálat, - huszonötezer frankért egy valóságos cigánypört folytat most. A napokban fog megjelenni õ tudja hányadszor a bíróság elõtt, s bizonyosan nem fog nyugodni addig, míg a bíróság az õ javára nem ítél. Pedig a nagy Sarah például az orosz sebesültek javára egy matinéval a színházában hetvenötezer frankot tudott összeszedni.

De hát szent célra, orosz célra lenni kell pénznek persze. A baráti és szövetséges muszkák francia kölcsönpénzzel háborúznak tudniillik, s ez a kis kölcsön mostanában mentõcsónakokra szorul. El is árult a francia sajtó a minap mindent. Egy orosz úriember egy politikai revüben nem nagyon hízelgõen nyilatkozott Franciaországról. Azt írta, hogy Franciaország süllyed, s ma már csak a nõi divatban és az automobilsportban vezetõ nép a dekadens francia.

- Úgy? - zúgtak a párizsi lapok. - Hát Oroszország vajon vezet-e valamiben a kaviár-kereskedésen kívül? Mindenesetre kellemesebb dolog dekadens francia polgárnak vagy parasztnak lenni, mint nem dekadens orosz polgárnak vagy muzsiknak… Hanem a pénzünk nem dekadens ugye?

„…így, így… Jól is van ez így.” A place de la Concorde-on vagyok, mikor keserû békességgel így szavalok magamban. Vánszorogva menekülök, nehogy elgázoljanak a rohanó kocsik, s nem akarok ma több esetén tünõdni a pénznek. Minden eset az övé. A kicsiséges és nagyszerû. Rodin megfaraghatná a pénzt. Borzalmas és megrendítõ figura volna bizonyosan. És szembe kellene állítani a „Gondolkozó”-val…

Pesti Napló 1904. május 12.

A. E.