32. A MEGKOSZORÚZOTT POSTÁSKISASSZONY

[Párizsból írja levelezőnk:]

Most ítélték oda harmadszor Párizsban a Sully Prudhomme-díjat, melyet Sully Prudhomme a Nobel-díjból reáesõ részbõl alapított, fiatal poéták számára. A díjat elsõ ízben Michelet Emil, tavaly Dumas Károly nyerte. Ez évben egy fiatal, ismeretlen nevû, szegény poéta-leány, Dupuy Márta a megkoszorúzott. Dupuy Márta huszonnyolc éves. Apja szobrász volt. A leány korán árván maradt. Tíz éves korában még írni, olvasni sem tudott. Párizsban pár évig a postán volt alkalmazva, de nemrégiben egészségi okokból otthagyta a postát. Azóta igen szûkösen él egy kis hatodik emeleti szobában. Már tíz év óta ír verseket, de a siker eddig kerülte. Egy szonettel aratott most diadalt. Fájdalmak a vers címe. Dupuy Mártát Leconte de Lisle Anakreon-, Vergilius- és Teokritus-fordításai vezették rá tehetségének igazi útjára. Leginkább pásztordalokat ír. Ám egy drámája van az Odéon-színháznál bírálat alatt s emellett - egy filozófiai munkán is dolgozik a leánypoéta, ki most híresség lett egyszerre Párizsban, kit újságírók, fotográfusok, kiadók látogatnak s kinek egyszerre most két verskötete is jelent meg a minap. Levelezõnk érdemesnek találta magyarra fordítani Dupuy Márta kis diadalmas szonettjét, a Fájdalmakat. A vers a következõ.

Óh, nem szövik sehol az én szüz nászruhámat,
A könnyü fátylat én, óh, mindhiába várom,
A lenge hó-fátylat, fehéret, mint az álom,
Mely szivemben dalolt s imája volt a vágynak.

Óh a kéz a kézben, ha a nap fényre lobban!
Óh életünknek ránk mosolygó erős párja!
Óh, boldogságos csönd, halk csókok szent futárja
S fejünk egy hű sziven boldog epedő gondban…

Óh, ifju lovag, kit vártam ifju reményben,
Mért hagytál egyedül, mért nem jöttél el értem?!…
Édes, gyöngéd névvel hivtalak, mindhiában!…

Óh, álom-vőlegény, uram, lelkemnek fénye,
Ifju odaadásom megigért vőlegénye,
Óh, jaj, mint gyászollak téged, kit sohse láttam!…

Budapesti Hírlap 1904. július 2.