34. EGY IRODALMI ÜNNEP

A párizsi Luxembourg-kertben két nap óta új, kicsi, mûvészietlen fehér szobor áll. Az asszonyról, akit ábrázol, azt hirdette a leleplezõ-ünnepség asszony-szónoka: „nõ volt, semmi más, mint nõ; mûvész volt, semmi más, mint mûvész…” George Sand néven ismerte a világ, s különb emléket érdemelt volna, mint ez az új, kicsi, mûvészietlen, fehér szobor, melyre sokan elfelejtettek virágot hozni a tegnapi napon.

A George Sand-ünnepek hivatalos napja nem volt szerencsés nap. Mindenki nagyobbszerû megnyilatkozást várt, több ünnepséget és több melegséget. A Luxembourg-kertben fölállított díszes tribün körül alig voltunk többen kétszáznál. Messzebb a sétatér fõútján álltak még bámészkodó sétálók. Az utolsó pillanatban tudta meg a rendezõség, hogy a kultuszminiszter sem jön el, akinek beszédet kellett volna mondania. Helyettest küldött. Mikor Claretie Gyula, a szoborbizottság elnöke ünnepies szavakkal bízta Párizs városára az új szobor gondozását, kiderült, hogy Párizs városa elfelejtette képviseltetni magát George Sand szobrának leleplezésén. A szobor talapzatán hatalmas, gyönyörû koszorú pihent. Ezt sem Párizs városa küldte, hanem a cseh Prága.

Kissé fájdalmas volt az ünnep. Ez megérzett a szónokok hangján is. A lepel lehullása sem vidította fel a lelkeket. A szobor nem sikerült. Egészen fiatal korában ábrázolja a szobor George Sand-ot, aki sziklán ül, elmerengve néz a távolba, jobb keze a sziklán pihen, bal keze egy papírcsomón fekszik. Keveset mondó, kicsiségében elenyészõ a szobor.

A szónokok közül Prévost, a francia írók egyesületének az elnöke, találta meg talán legszerencsésebben a George Sand ünnepléséhez illõ szavakat. Nagyon tetszett a nõ-szónoknak, Sévérine asszonynak is a beszéde, mely George Sand-ot, a nõt, a nõi jogok harcosát, mint a nõk dicsõségét magasztalta.

Ott voltak az ünnepen a nagy írónõ unokái is. Egyiküknek az arca feltûnõen emlékeztet George Sand-ra.

Egy csoport diák és diákkisasszony lelkesedése, tapsa, éljenzése melegítette föl olykor-olykor egy kicsit a hideg ünnepséget, melynél sokkal melegebbet érdemelt volna az asszony, kinek páratlanul meleg szívét, jóságát és nemességét még a talentumánál is jobban emlegették az ünnepség szószólói.

Az esti ünnep, a Comédie-Française-ban, már fényes és sokkal lelkesebb volt. George Sand egy kis drámáját játszották, a Claudie-t. Hugo Victor és Dumas George Sand-ról szóló verseit szavalták. Megkoszorúzták a színpadon George Sand mellszobrát. A színházat megtöltõ, elõkelõ publikum lelkesen tapsolt, éljenzett mindvégig.

A nagy írónõ születésének százéves fordulóját azonban, mint Franciaországnak csaknem mindegyik nevezetesebb irodalmi ünnepét, nem ezek a külsõ ceremóniák teszik emlékezetessé és termékenyítõvé. Egy-egy nagy irodalmi ünnep valóságos új s nagyobb fényre támasztása annak a nagy írónak, akit ünnepelnek. A George Sand emlékünnep a nagy írónõ könyveit divatosabbakká tette újra a legdivatosabb könyveknél. Egy kis irodalmat alkotnak azok a mûvek, melyek George Sand-ról, életérõl, mûveirõl szólnak, s a százéves évforduló alkalmából jelentek meg. A népléleknek valami külön, szerencsés tehetsége az a képesség, mellyel a franciák régi nagyjaikhoz, a régi nagyok lelkeihez, az elmúlt korokhoz férkõzni, közeledni tudnak. A George Sand-ünnep nagyszerûségében és harmóniájában elveszett az az egy-két disszonancia, melyet a kegyeletlen buzgóság és szenvedelem bele próbált vegyítni.

A szoborleleplezés, a matinék, kiállítások, díszelõadások csak epizódok voltak. Nem ezek s nem ezekért volt az ünnep. Még a Luxembourg-kert nem éppen sikerült szobrát is meg lehet bocsátani. Mert az ünnepet nem ezek teszik emlékezetessé. Hanem az a szeretet és lelkesedés, mely George Sand-ot a mai nemzedék elõtt az élõnél is elevenebbé tette, a George Sand-ról szóló írásoknak az a szeretõ és lelkes összehordása, mely belevont minden francia lelket George Sand ünneplésébe.

Budapesti Hírlap 1904. július 5.