35. PÁRIZSI LEVÉL

[Saját levelezőnktől]

(Musset sírjánál George Sand ünnepén. - A zöld pestis és a vörös pestis. - A neuillyi vásár s „tobogganez-vous!” - Panama és nemzeti ünnep.)

Párizs, július 5.

A nohant-i jóságos asszony ünnepén kivándoroltam a Musset sírjához. Nem is védekeztem a zarándokló kedvnek e szentimentális rohama ellen. Torkig voltam, keserû és lázongó. Hát nem lehetett másképpen ünnepelni George Sand-ot, mint a szegény Musset bemocskolásával? Hiszen nem a Musset hírének használtak azok a nevezetes szerelmi legendák! Miért ez a nagy hálátlanság? A nohant-i jóságos asszony még porában is kegyetlenkedik?… A friss fiatal szomorú fûz alatt néma a sír. Közel van egy bejáró-kapuhoz. Sokan bámészkodnak elõtte. Én hátra kerülök. A kövön már olyan kopott a rovás, melyben visszatérést ígér a poéta beteg, nyugtalan lelke. Visszatér-e? Tud-e az ünneprõl? Tudja-e, hogy õ „gyönge lelkû”, „félbolond”, „részeges”, „terhelt beteg” zseni volt s minden erõ, egészség, talentum és dicsõség az asszonyé, kinek fehér szobra ott áll néhány hónap [!] óta a Luxembourg-kertben? Tudja-e, hogy hozzá hívek csak Mimi Pinsonék maradtak, s õk meg már hogy elváltozának szintén. Az új idõk poétáinak sem kellesz, óh éjszakák beteg lovagja. Nekünk már csak az egészség kell. Óh mi már szörnyen egészségesek vagyunk… A kis, fiatal szomorú fûz alatt néma a sír, hol Musset Alfréd hamvai elvegyülnek ama hamvakkal, melyekbõl lénye, zsenije s átka fogantatott. Apjáéval s anyjáéval… De nini! Friss virágok illatoznak a síron. Vajon ki hozta ide õket? Az, aki Musset Alfrédot imádja, vagy az, akit megundorított a nohant-i jóságos asszony mértéktelen kultusza. Pirulok. Hisz én is csak azért jöttem ide, mert sért, keserít, lázít annak az asszonynak a dicsõítése… Talán azért, mert elsõje volt az új asszonyoknak, a férfi-erejûeknek, kik jönnek-jönnek hosszú sorban pusztítani, eltiporni bennünket, szegény elasszonyosodottakat…

*

Van hát zöld pestis is. Új betegség. A muszka doktorok bután és tehetetlenül fogadják az új vendéget a keletázsiai mezõkön. Nem ismerik. A zöld pestis segít a sárga embernek muszkát ölni. A derék muszkák pedig, akik - tudós franciák állítják - a kultúrát védik, a fehér kultúrát a sárga kultúra ellen, avagy Európát Ázsia ellen, a derék muszkák büszkék lehetnek. Megajándékozták Európát egy új nyavalyával. Valahányszor Európa kirándul kultúrát terjeszteni a messze terra exotica-kra, mindig kap efféle ajándékot. Micsoda bacillus-gazdag vállalkozás volt a keresztes hadjárat! Kár, hogy ezt bõségesen nem tanítják az iskolákban. És Kolumbus sem ingyen fedezte fel nekünk Amerikát. Az indiánusoktól hozott valamit, amit aztán a francia katonák terjesztgettek olyan dicsõséggel, hogy ma is még a magyar paraszt franciának hívja ezt a kis ajándékot. Vajon mikor fog tudni valamit a doktorok gyülekezete a zöld pestis ellen? Ama másik pestis ellen, mely ma már nem francia, hanem rettenetesen internacionális nyavalya, már tudnak védekezni? Azaz tudnának. De mért nem védekeznek? Miért mernek például Magyarországon errõl a nyavalyáról csak az orvosok diskurálni s azok is nagyon diszkréten? Miért nem tárgyalja ezt a nagy kérdést a tisztelt publikum? Hiszen nem az orvosok között pusztít ez talán, hanem a tisztelt publikumban? Franciaországban nemsokára a tizenhat éven felüli iskolás fiúknak és leányoknak külön elõadásokat fognak tartani errõl a pestisrõl, a vér rettenetes pestisérõl, e valóságos vörös pestisrõl. Megmagyarázzák, hogy lehet védekezni ellene, elkerülni és elûzni. Franciaországban annyit már mégis beleoltottak a köztudatba, hogy ez a betegség nem gyalázóbb, mint bármelyik is. Gyógyítani kell s gyógyítani lehet könnyen. Már itt csak egy-egy buta breton fiú rémül halálra, ha a vörös pestis jelentkezik. Nálunk a vörös pestis gyilkosságba s öngyilkosságba kergetett egy jogakadémiai professzort s ezenkívül hány és hány tragédiát teremt. Csúnya, kicsinyes kázusok helyett nem foglalkozhatna-e inkább a magyar közvélemény a vörös pestis veszedelmével? A panamaeseteken s az éji mulatságokon kívül nem tanulhatnának-e valami mást is a franciáktól?

*

Amiben Budapesten sok az igazság, az Párizsban farizeuskodás, szomorú, kényszerû hazudozás. Itt is divatos frázis, hogy a legjobb nyaralás itthon esik. Ám csak frázis, siralmas frázis ez. Úgy sajnáljuk egymást, kik egymás közt e frázissal élünk. No, no. Talán július 14-ig ki lehet bírni Párizst. De mi lesz azután? Addig megunjuk a music-hallokat, orfeumokat. A szubvencionált, s mindig tárt színházakba pedig nyaranta potyajeggyel sem megy az ember. Ehelyett esténkint a neuillyi-vásárra járunk, Micsoda cirkuszok, bolha-színházak, spektáku­lumok. Micsoda „ringlispil”-ek! Még mindig divatos Párizsban a disznó-körhinta. A lovakra senki sem ül. A lógó nyelvû disznókon körhintázni azonban még mindig „sikk”, sõt sport. Hanem az új jelszó mégis más:

- Tobogganez-vous!…

Igen: a „toboggane”. Beleül az ember a villamos kocsiba, mely õrült gyorsasággal rohan fel s zuhan le. Egyik pillanatban fejjel, a másikban lábbal felfelé rohanunk. Nincs az az ideges érzés, amit ez az új nemes sport, mely talán Budapesten is divatos már, ki ne sajtoljon nyomorult idegeinkbõl. Óh, ez felséges mulatság. A pszihológia süldõinek alkalmas hely a neuillyi vásár. Kezdetben „sikk” vala a „ringlispil” - lovakkal. Aztán jöttek a himbálózó, hosszú nyelvû disznók. Most pedig: „Tobogganez-vous!”

*

Panama-szó mellett, vidáman készül Párizs július 14-re, a nemzeti ünnepre. A karthauziak millióit nyomozó vésztörvényszék sajnálatraméltó. Nem képes már olyan leleplezésre, ami szenzációt csinálna. Hiába. Franciaország el van kényeztetve. A Panama-botrány, Dreyfus-ügy, Humbert-ügy után, mit akarnak holmi bagatell-panamákkal? Hanem a nemzeti ünnep, - mondják - nagyon szép lesz az idén. Cifrább lesz a mardi gras-nál is. Pedig ez is csak nemzeti ünnep ám!… A program kész. Csak valami hiányzik még. Ez is beválhat könnyen. Egy új panama, mely a kartauziak milliócskáit leveszi a napirendrõl…

Pesti Napló 1904. július 10.

A. E.