37. AZ OPERETT FÖLTÁMADÁSA

Párizs, júl. 13.

Nyár van, s ilyenkor a legnótásabb kedvû Párizs. Cigány és cigányos bandák muzsikálnak a zöld fák alatt. Csöndes és szapora, édeskés és vad melódiák zûrzavara árad ki a nyári mulatók kapuin. Az utca lesben áll s füttyel, énekszóval elkapdossa az új nótákat. Egy-egy éjszakán olyan lármás, muzsikás a nyári Párizs, mint egy víg monstre-établissement. Az idegen vidáman bolyong e nótás lármában. A finomabb fülû párizsi azonban kétségbeesik. Ez a nótás, jókedvû, muzsikás város nem Párizs. Nótás zûrzavarában talán csak az egyetlen Budapest szomorúbb. Ez London, New York, Berlin és Bécs. Csiklandozó, semmi angol dalok, olcsó és émelyítõ bécsi valcerek, New York-i néger és indiánus, rángatózó, vad nóták, franciáskodó berlini kuplék folynak össze a nótás Párizs levegõjében. És mintha ez õrült hang-káosz felett Planquette, Offenbach, Hervé és a többi sok, vidám, modern nótás Apolló árnyai busongnának…

Tizenöt-húsz esztendei aszály után mintha kiszáradt volna a gyökere is a vidám francia nótának. Nem a sanzonnak. A sanzon is haldoklik. Ám a sanzon valahogyan még mindig teng a füstös, kicsi cabaret-k óvott, elzárt talajában. De mintha gyökere is elszáradt volna annak a francia nótának, mely a könnyedség, finomság, báj és grácia triumfusát érte meg a régi, dicsõséges francia operettben.

Hogy Wagner, a németek és olaszok fojtogatják a francia, úgynevezett nagy muzsikát, ebbe már beleszoktak a franciák. Beletörõdtek abba is, hogy a népdal, a francia sanzon, kikopott a fényes mulatócsarnokokból s kis rejtett korcsmákban tengõdik. Talán még azt is elviselték volna, hogy az utcát és kávéházat is lefoglalja az idegen nóta. De, hogy a francia operett meghaljon végleg, ezt csak tizenöt-húsz évig tûrték. Most feltámadást vár és követel az operett számára a francia géniusz. Igen, a francia géniusz maga. Mert az operett, a dalos, kedves, nótás operett a legtörvényesebb gyermeke a francia szellemnek. Benne a francia faj karakterisztikonjai fénylenek: a képzelõ erõ, az irónia, a vidámság, a szatíra, a paródia, a tarkaság és a finom artisztika.

A Budapesti Hirlap levelezõje hírt adott volt a Bõregér káprázatos párizsi sikerérõl, s arról is írt, hogy e siker alighanem fölveti a francia operett föltámasztásának a problémáját. Így történt. A Bõregér nyomában jöttek a Torreádor, a Makrancos hölgyek, Luna asszony, a Svihákok, a New York szépe, Kis szökevény stb. Ez betelítette a poharat. Ma a francia kritika harsányan hangoztatja, hogy már a jóízlés nevében is kötelesség [a] londoni, bécsi, new-yorki, berlini könnyû zene hódítása ellen védekezni. Meg kell kísérelni minden erõvel és képességgel a dicsõséges francia operett föltámasztását. Az orfeumok színházrontó versenye tanúsítja, hogy Párizsnak operett kell. Elég volt a húszesztendõs bûn. Francia és mûvészi okok egyaránt követelik az operett, a francia operett föltámasztását, melyet beteggé tett volt a zsenik nyomába lépõ epigonok gyatrasága, halálba vitt az énekes bohóság, a vaudeville, s most végleg el akar temetni az idegen és hitvány muzsika. Megszólalt az egyetlen élõ a régi mesterek közül: Lecocq, a Kis herceg, az Angot asszony leánya stb. diadalmas szerzõje, kinek Brüsszel az igazi hazája, hol legutolsó mûvét, a Vettá-t is színrehozatta. Szomorú és reménytelen a Lecocq nyilatkozata. A mester hosszasan sorolta föl a francia operett szomorú haláltörténetét. A Massenet-féle egyéniségeknek derogált könnyû muzsikát csinálni. Librettó-írásra sem vállalkoztak igazi írók. Jött a vaudeville. A közönség is elvadult. A demokrácia - mondja Lecocq - megártott az operettnek is, a réginek, színesnek és finomnak. Legvégül pedig jött Berlin, Bécs, New York, London. Nincs más mód - mondja Lecocq - mint egyelõre fölfrissíteni a régi klasszikus repertoárt. Offenbach-hoz, Hervé-hez és a többi nagyhoz fordulni gyógyulásért. Lassan-lassan nevelõdni fog aztán egy új, erõs muzsikus gárda, mely új életet ad a régi operettnek.

A Lecocq tanácsa nem elégít ki senkit. Egy bizonyos. A készülõ szezon húsz év után befogadja színházaiba az operettet. Legalább öt párizsi színházban játszanak már a jövõ szezonban operettet. A francia ifjú muzsikusok lázasan dolgoznak. A régi recept szerint igazi íróembereket keresnek, kik együtt tudnak dolgozni a zeneíróval. Hiszen ez az egybeolvadás és egybeolvasztás volt a régi dicsõséges operett fõ erõssége a mûvészi inspiráció, gond és ízlés mellett. Azonban még a jövõ évben, az elsõ évben igenis London, Berlin, Bécs és New York osztozkodni fog Párizzsal. A mai publikumot nem lehet jóllakatni reprízekkel. Újság, sok újság kell, s egyelõre alkudozni kell a húsz év óta hódító külfölddel. Azután?… Talán eljön a siker. Hiszen a jóízlés valóságos lázzal követeli a régi finomságot, fantáziát, szatírát, iróniát a könnyû mûvészetben. Kell hát, hogy nevelõdjék szerzõ, író, játszó és nézõ sereg. Akkor jön el a föltámadás. Addig szomorú, vad és zûrzavaros lesz a nótás Párizs. Olyan, mint a nótás Budapest…

Budapesti Hírlap 1904. július 17.