40. A TEUTON DÜH ÉS A FRANCIÁK

[Saját levelezőnktől]

Párizs, július hónap

A franciákat elérte a fátumuk. A gloire valamikor önmagával eltelt népének, mely szeszélye szerint vett tudomásul, vagy ignorált mindent, ami idegen volt, ma úgy kell védekeznie a felületesség, vagy rossz indulat ellen, mint akármelyik kisebb nációnak. Még Sedanig áltathatták magukat az optimista lelkek, hogy a francia kultúr-társadalom egy és elérhetetlen. Még Sedan óta is akadtak fanatikus hívõk. Ma már azonban ilyen optimista lelkek nincsenek. A három utolsó decennium olyan kegyetlen leckéket adott a francia népnek, amilyet alig kapott még valaha egy nép. Az emberi elmék irányításának az érdemét ma Angolország vindikálja magának. Óriássá s a francia irodalommal saját földjén birkózóvá nõtte ki magát az orosz irodalom. A testvér latinfajta, az olasz, kultúrája újabban csodálatos lendülést mutat. De mindez nem volna szomorúságos a francia lelkeknek. Talán veszedelmes sem. De elkeserít és kétségbeejt minden gondolkozó franciát a német világhódító szellemnek az az õrület határai körül való csapongása, melyet még akkor sem lehetne egyszerûen kimeríteni, ha e határokat túl is lépné, mert e csapongást egy hatvan milliós nép, egy szédületesen fejlõdõ világ-impérium túláradó ereje magyarázza.

Néhány esztendõ óta a francia kultúra embereinek formálisan, valóságosan s elkeseredetten kell védekeznie a teuton düh ellen, mely mindent föl akar falni, s Ádámtól, - vagy gusztus szerint: az õs-gorillától - máig minden emberi kiválóságot személyben és cselekedetben a germán géniusznak reklamál.

A Budapesti Hírlap jelezte volt, hogy milyen nagy elkeseredést keltett Franciaország-szerte egy bolond pángermán könyv, mely a többek között Jeanne d’Arc-ról és Napóleonról is azt állítja, hogy német eredetûek voltak. Egy másik pángermán könyv azt bizonyítgatja, hogy Franciaországnak fele elgallosított német föld, s tanácsokat ad, hogy majd annak idején miként kell Franciaországot regermanizálni. Nyilván pángermán bolondgombák ezek, a teuton düh kitörései, de a franciák nem volnának franciák, ha nem éreznék magukat vérig sértve az õrület rohamainak ez impulzusaitól.

Érdekesen illusztrálja a francia lelkek idegességét annak a német katonatisztnek a bolondos könyve, melyrõl a Budapesti Hírlap nemrégiben megemlékezett: Világháború - Német álmok. Már az a fantom is fölháborító, hogy a francia hadsereg a német hadsereggel, a francia flotta a német flottával együtt [harcoljon] - ha mindjárt az angolok ellen is, [de az, hogy] az egyesült francia-német haderõket Vilmos császár és Henrik porosz herceg vezessék, [az] föllázítja a legflegmatikusabb franciát is, ha ugyan van flegmatikus francia.

Mindennél fájóbb azonban a franciáknak az a vakmerõség, mellyel a teuton düh a francia kultúra termõképességét tagadja. Egy-két komoly német lap kivételével az egész német sajtó a legféktelenebb módon gúnyol ki, kicsinyel le, vagy hallgat agyon mindent, ami francia. Egy elõkelõ német folyóirat szerint a francia lélek két fõ karakterisztikonja a kéjvágy és a bigottság. Egy elõkelõ német író szerint, egy német ember mindig megveti egy kicsit a franciát azért, mert a francia szeret tetszeni a nõknek. Egy másik német folyóirat szerint a francia szellem olyan dekadenciát mutat, hogy pornográfiába ful már minden francia irodalmi tendencia, s egy nagy bécsi lap szerint a francia szellem legkülönb produkciója a vaudeville. A német tudósok bizánci példákkal bizonyítják, hogy Franciaország a pusztulás útján van. És a franciák tudomást szereznek ezekrõl az inzultusokról. Szinte betegesen kutatnak az õket bántó német könyvek, brosürök s újságok után.

A francia közvéleményben pedig különös reakció támad a teuton düh inzultusaira. Liberális, sõt radikális lapokban olvasom, hogy azért nõ a német arcátlanság, mert a mai francia kormányzat rúdja az internacionalizmus s a teuton dühöt bátorítja az a hadseregellenes irányzat, melyet éppen a hivatalos Franciaország biztat és támogat.

Franciaország mai forradalmi állapotában, küszöbén egy páratlanul veszedelmes kultúr­harcnak, mikor a türelmetlen szocialisták hol itt, hol ott fiók-revolúciókat támasztanak, a politikai pártok mindenre készek a hatalomért, a francia gondolkozók még mindig kapnak idõt, hogy a teuton düh szimptómáira rámutassanak. Úgy látszik, hogy e szimptómákat mindennél nagyobb veszedelemnek érzi a francia lélek. A francia tudományos, irodalmi és mûvészeti revûkbe kell csak betekinteni. Mindegyikben állandó téma a teuton düh, a pángermán éhség. A napisajtó szárnyra veszi a vészkiáltásokat s a jelszavakat. A francia közvéleményben pedig nemsokára izzóbb lesz a németgyûlölet, mint volt Párizs ostroma alatt…

Budapesti Hírlap 1904. július 26.