47. ÚJ NAP-IMÁDÁS

Párizs, augusztus

Párizsban divatos a Nap. Június huszonkettedik napja óta nem bírunk a Nappal, mondják a párizsiak, miközben a higany szétrepesztette a gyatra termométereket és a negyvenfokos forróságtól seregestül ájuldoztak az emberek az utcán.

Éppen június huszonkettedik napja, azaz éjszakája óta. Be csodálatosan is szép volt ez az éjszaka. A kocsink keresztül futott a Bois-n. Kis zúg-utakon törtettünk át s a csillagfényes éjszakában mintha csókmuzsikák zengtek volna. Szerelmes párok riadoztak minden kis tisztáson, ahol a kocsink futott. Auteuil elõtt megállottunk a parancsoló, fölséges csöndben. Párizs nyári lihegése idáig hangzott. Eiffel tornya, ez a sötét, ostoba óriás most tûz-sisakot hordott. Ragyogóan égett a torony felsõ karimája. Olykor-olykor egy-egy merész tûzröppen­tyût küldött a sötétkék ég felé.

Ez éjjel áldoztak a modern táltosok… Flammarion és szektáriusai kapaszkodtak fel az éjjel azon a hátborzongató liften, mely máskor együgyû idegeneket szállít, kik felmásznak e buta toronyóriás nyakába, hogy Párizst egy monstre gyermek-kõjátéknak lássák. Tudós orációk, ízetlen ódák zengték az éjjelen dicsõségét a Napnak. Párizs népének tetszett a komédia s mikor mi éjfélben az Arc de Triomphe vidékén hazafelé dirigáltuk a kocsinkat, az utcákon kíváncsi tömegek hurráztak. Ágyuk zúgtak az Eiffel-torony alján. Fent a toronyban alighanem e percben mondták a fõ-tósztot az ünnepeltre, a Napra, kinek nevenapját ülték a nap és éjegyenlõség e kalendáriumi hírességû dátumán.

Szép volt ez az ünnep. Gyönyörû volt ez az éjjel. A Hold sápadozott az irigységtõl s a párizsi gamin-kedély ittasan tréfálkozott:

- Nagyapánknak van a névestéje. Ha a Föld az anyánk, a Nap nyilván a nagyapánk.

*

Aztán jöttek a vad, láva-lehelletû, perzselõ napok. Párizs vidámkedvû még mindig:

- Úgy kell! Lett volna több esze Flammarionnak. Addig beszélt a vén, hiú Napnak, hogy milyen meleg, milyen csodás, milyen ragyogó, hogy az agg hóbortosnak fejébe szállott a dicsõség, s most túl akar tenni önmagán. Úgy kell.

És én, aki nem menekülhettem sem Ostende-ba, sem Dieppebe, sem Trouville-ba, míg pihegve verejtékeztem a gyilkos, forró párizsi ég alatt, hazagondoltam tépõ nyugtalansággal. Hajh, aratnak a „Bencé”-ben!… Pattog, hull a szem a silány kalászokból, s kicsi földjén keseregve, könnyes szemmel áll a sütõ verõfényben egy szomorú ember, az édes apám. Lent a lankán hitvány, lábánszáradt, fakó fûtenger. Kopár az egész áldott földhát. Mi lesz otthon, hol a Nap ad minden kenyeret, s mikor nem ad, az emberek gyomorsajogva feküsznek le meghalni. Ahol még Flammarionok sincsenek, kik az embert fölemeljék a Naphoz s ahol a Napnak mindig csak porban fetrengõ ellenségekkel van dolga.

Óh Nap! Miért nem engeded, hogy titkaidat kilessük? Nem igen tudunk semmit. Csak annyit, hogy általad élünk, örülünk, bajlódunk és halunk.

Azt mondják, foltjaid vannak, fatális foltjaid, s mikor foltjaid akarják, békesség van a levegõben s az emberi lélekben, vagy õrült zivatar háborog mind a kettõben. A te foltjaid csinálják a nyugalmat, a megbolondulást, a háborút, a sûrû halált, a duellumot, a gyufaoldatos cseléd-tragédiákat, a nagy gondolat-revelációkat, a vitriol-drámákat, az öngyilkosságokat, az esõt, a villámos misztériumokat, a születendõ sarjakat megfogantató szerelmes órákat, mindent, mindent…

*

A francia tudományos Akadémia írni fog leveleket minden akadémiának, hogy csináljanak valamit együtt - a Nappal. A világot nemcsak a nagy emberek s a nagy fedelû könyvek vitték - ha ugyan vitték - elõre, de a kicsi, vidám és bátor ötletek is. Flammarion ötlete, hogy tudós asztronómusok másszanak föl az Eiffel tornyára Napot imádni, divatba hozta a Napot, s óh, nincs nagyobb emberi princípium, minthogy divatos legyen a Nap. A francia tudományos Akadémia azt akarja, hogy minden országban lelkes, okos, buzgó csillagtudósok vizsgálják a Napot. Ha csakugyan olyan hatalmas és reális valami az emberi civilizáció, van-e nagyobb föladata, mint kiismerni a világunk kegy- és zsinórküldõ Cézárját? Én láttam zsibó-vidéki, élesd-vidéki pellagrásokat. Elrothadtak az éhségtõl, mert nem adott táplálékot a Föld, mivel aszályt küldött rá a Nap. Hát nem kell megkísérteni, hogy tudjuk, mikor fenyeget bennünket esõtlen lángtengerrel vagy mocsárlázas nedvességgel a Nap? Mikor békességes mikor termékenyítõ, mikor agyvelõ-forraló, idegszakító? Mikor kell vigyáznunk a gabonánkra, répánkra, repcénkre, érzésünkre, gondolatunkra, indulatunkra? Mert minden: a Nap. A Nap: az élet, az ember, a termés, a gondolat. A Nap-stúdiumnak kell lenni a legelsõ emberi stúdiumnak. A Napban s a Nap által ismerjük meg az embert, s ha ismerni és szeretni fogjuk az embert, ezt a szegény földi bolyongót, jobb, könnyebb és vidámabb lesz az élet. Vajon a magyar tudományos Akadémia méltányolja-e, mirõl van szó abban a levélben, s mirõl van szó, ha a Napról így beszélünk?…

*

Flammarion, aki poéta, gyáva ember. Mikor az újságírók faggatták, rimánkodott:

- Nehogy azt higgyék, hogy mi új életre akarjuk kelteni a Napimádást. Nem, nem. Mi nem akarunk egy modern Napimádó szektát csinálni az áhítatos világnak.

Mintha ez valami szörnyû bûn lenne, s nem illenék bele e korba, melyben elsõ minõségû átokkal fenyegeti a pápa Combes-t, a modern képrombolót. S ha már gyámoltalan érzések és áhítatos áldozások felé hajlik ma is az ember, lehet-e igazabb Teremtõt és Rombolót imádni a Napnál?

A párizsi tudományos Akadémia Nap-stúdiumról beszél persze. Ez is stílszerû. Ma az emberek stúdiumot szeretnek csinálni mindenbõl. A modern Nap-imádás stílszerûen kezdõdnék stúdiummal.

Oh, én már látom a Nap magyar oltárait. Persze Budapest kapja a legelsõt s aztán okvetlenül Ógyalla. Mert talán Magyarország is be fog lépni a nagy, internacionális Nap-tanulmányozó közösségbe.

A Nap pedig, amely ez évben gyönge középterméssel és takarmány-hiánnyal áldotta meg a magyarok országát, a Nap, ez a foltos láng-párduc, nevet az õ modern papjain. Õt akarja kitanulmányozni az ember?

Oh, az ember oly szerencsétlen a maga isteneivel. Még legbölcsebben akkor cselekszik, mikor megfoghatatlannak s láthatatlannak vallja azt, akit kiválaszt. A Nap nem láthatatlan, s valószínûleg õ a mi igazi istenünk. Éppen azért talán jó volna meg sem kezdeni a Nap-stúdiumot. Mi lesz, ha majd egészen ismerni fogjuk a Napot?…

Mindegy. Akármi lesz. De helyénvaló följegyezni, hogy Krisztus születése után 1904 esztendõvel, mikor messze keleten sokak szerint Jézus és Buddha birkóznak, Rómában fájós fejû tudósok a humánus morál gyenge harsonájával akarják lerombolni a legjobban megépített emberi bagolyvárat, mikor õrült kavargásban hánykódnak a lelkek a dühöngõ hit s a dermesztõ tagadás között, Párizsban új kultusza ébred a Napnak.

Jövendő 1904. augusztus 14.

Ady Endre