59. A SZULTÁN A NYOMÁBAN

[Saját levelezőnktől]

Nizza, szeptember 23.

Séref hercegasszony piros cipõcskéinek nyomát keresem itt a legazúrabb tenger partjain, hol már nincs senki, s még nincs senki… Ki is jönne szeptemberi télidõben a sugaras Riviérára? Egy-két bolond ánglius, hóbortos és pénzes jenki és az olyan szegény, kóborgó ördög, mint jómagam. No és Séref hercegasszony… Szeptember, a Riviéra tele. Normális, polgári lény legalább ilyenkor otthon ül. Hiszen olyan kevés itt a keresnivaló. Az ég azúr. A tenger még azúrabb. De szomjúhozóan szomorú itt mégis minden… És Séref hercegasszony mégis idejött.

Zúgott a tenger, s ostoba zúgása nem volt kellemesebb a kaszinói nagy játszóterem lármájánál. Én ott ültem búsan, fáradtan a parkban, a híres kis galambház elõtt. Irigykedtem a galambokra, melyeknek jó dolguk van ilyenkor még Monte-Carlóban, s melyektõl nem nyerik el éhen-szomjan gyûjtött pár aranyukat. Ekkor láttam Séref hercegasszonyt a szépnevû herceggel, Uruszovval, mert bizonyára õ volt. Nem voltak pirosak a cipõcskéi. A szultánák ma már Pinet-nél készített cipõcskékben járnak, melyek nem mindig pirosak, s Prévost könyveit olvassák, melyek nem mindig jámborak. És megszöknek. Igen: megszöknek, mintha közönséges bécsi fõhercegnõk volnának. Hiszen tudják már önök. Séref hercegasszony a szultán huga… Huga? Jó. Én nem józanítok ki senkit, de én már látom, hogy megszökni csak a csúnya hercegnõk tudnak. Hanem a herceg, ha ugyan herceg, egészen helyes férfiú, s én tudtam, hogy csak õk lehetnek. Az úton hallottam. A touloni vasúti restaurációban mondta el a nagy titkot egy párizsi kolléga, ki éppen hozzájuk jött. A szultána elvált asszony. Két hónapja elmúlt már, hogy megszökött. Párizsban élt titokban, s itt megismerkedett Uruszovval. Mint a regényben, éppen mint a regényben. Azóta itt élnek Monacóban, mióta Londonban egybekeltek. Hát nem szép dolog ez? A hárembõl még alig csinált egy dáma ilyen szép kis exkurziót? Szilágyi hejh, Hajmási hejh. Lujza hercegasszonyt egy horvát katona szökteti meg. Séref szultána egy orosz úrral lép a londoni anyakönyvvezetõ elé. Rigó Jancsi nélkül hova lenne a magyar önérzet? A hercegnõk kezdenek elidegenedni a magyar gavalléroktól.

Találkozom Nizzában a „L’Éclaireur de Nice” egy kis szõke munkásával:

- Ember, mit mûvelnek maguk? A lapjuk tele van kiollózott hírekkel. A holt szezon fojtogatja magukat, holott itt van az orruk elõtt egy világraszóló skandalum. Tudja maga, kicsoda Séref hercegnõ?

Nem tudja szegény. Beszélek neki az én touloni hírszerzésemrõl, s arról a pár emberrõl, kit a Monte-Carlo-i galambok körül láttam. Elõkelõen mosolyog. Nem hisz a kis szõke fiú egy szót sem a dologból. Éjjel pedig megérkeznek a párizsi táviratok…

Másnap megyünk Monacóba, aztán Monte-Carlóba. Kérdezõsködünk mindenütt… Barna, sápadt, nagy feketeszemû egzotikus asszony, aki nem érzi jól magát a párizsi toalettben… Erõs javakorú, szõke férfi, nyirott bajusszal… Látták õket itt is, ott is. Elmentek, elutaztak…

A nizzai kolléga únja a dolgot:

- Nézze, kérem. Nem is érdemes ennyit szaladni. Egy szökött hercegnõ… Bah!… Ma már szinte mindennap megszökik egy hercegnõ.

Én erõsködöm:

- Keressük õket Nizzában.

- De hol? A Cécile-hotelen kívül ma még úgyszólván minden elõkelõbb hotel be van zárva.

- Menjünk a kikötõbe.

Itt engem hazafiúi öröm ér. Egy gõzöst veszek észre, melyen íme ez a felírás: „Szent László”…

Hajó azonban innen csak Bastiába indult. Arrafelé aligha pályáztak Séref hercegnõ és Uruszov.

Estéig bolyongunk és nézdegélünk az árva nizzai korzón és szidjuk a dolgok nyomorúságos rendjét. Íme halott az egész francia Riviéra, s véletlenül akad egy szökött török hercegnõ, s az is tovább szökik, mielõtt beszélni lehetne vele.

Önök, mikor e sorokat olvassák, már bizonyára többet tudnak a szökött hercegnõrõl s muszka párjáról, mint én. Gyönge vigasztalás, hogy én láttam is õket, mert bizonyára õk voltak. A veszteség nem nagy. Hogy teljesen háremképesen fejezzem ki magam: a hercegnõ egy kinyílott rózsa. De mikor most Cannes-tól Vintimille-ig olyan kevés érdekes embert lehet látni!

Miért is voltam én olyan letörött a galambház mellett? Blanc úr, Blanc úr, sohase okoztak még önök nagyobb fájdalmat, mint nekem. Miért is nem hagyták nálam azt a pár rongyos aranyat? Még a hercegnõhöz, Séref szultánához sem volt kedvem, s azóta az õ piros cipõi nyomát - egy atlanti gõzösön kellene tán keresnem.

Kóborgok a halott Riviérán és irigylem a hercegnõt, Séref szultánát, mert õ már nincs itt…

Pesti Napló 1904. szeptember 28.

A. E.