63. KÖD-DARABOK NAPFÉNY-ORSZÁGBÓL

I.

Az Orr

Gascogne nemes, bárdolatlan, bús lovagja, Cyrano, - itt, Délen, sokat szomorkodom, és a te alakodat vájom és vájom újra ki a múltból. Az igazi alakodat s az igazi fátumodat. Nem a Rostand-Coquelin-félét. Ez talmi. Nem szeretem Rostand-t. Ékes beszédû kókler. Coquelin pedig akkor is agyonszavalna téged, ha élnél. Hát még így, mikor befúltál egy rímtengerbe. (Hogy adna is a magyarok istene Pethes Imrének erõt: javítsa meg a Rostand darabját az õ nagy, ölõ és elevenítõ színész-értelmével.) Óh, te verekedõ, szegény orras legény, te, az igazi, - de értelek, de siratlak. Te egy nagy titkot szimbolizáltál: minden az orr. Ha ezer kínnal, reménytelenséggel keresem az élet szuprémumát, a bonum pozitivumot, egyet lelek: jó, ha az embernek orra van. Mi van még ilyen bizonyos élet-jó? Pénz? Siker? Csók? Mámor? Nem, nem. Semmi sincs olyan bizonyosság, mint ez: jó, ha az embernek orra van. És a fátum az ember orrán lovagol. Az orr - az élet. Baj, ha az orr csúnya. Ha nagy. Ha magasan hordják. Ha nagyon disztingvál az illatok között. Ha nagyon héber… Óh, az orr!… Mióta vallom, hogy az életet csak a bolyongás teszi elviselhetõvé, idevágytam mindig az azúrtenger sziklás, virágos, sugaras partjaira. Ide vágytam, még Párizsból is. Ide, ide… Azt hittem, itt megnyugszom egy kicsit. Azt hittem, végre himnusz fakad föl szomorú lelkembõl. És soha sem voltak átkosabb óráim, mint itt. Nem csalódtam. Ehhez nem igen értek már. Nincs kínzó vágyam… Az orrom fáj. Egy furunkulus támadt az orromban s nem a fájdalom fáj. A fizikai fájdalom becses és szent. Az ember érzi, hogy él. De a tudat, hogy az orrom nem ép. Dagadtságát, vörösségét megnézik. Óh, ez nem hiúság. Ez csak rettenetes memento-zúgás: „látod, ez az egy földi bizonyosság van, s neked még ebben sem telhetik örömed.” A nagy, igazi tragédiákhoz nem kell tömeg-gyilkosság. Elég egy furunkulus. Nevessenek. Kész és rettenetes tragédia-téma. Volt egyszer egy szegény ember, aki egy kicsit vénen, egy kicsit árván addig bolyongott, míg végre is elért a mesetengerig. És kék volt a tenger és illatoztak a virágok. És ragyogott a nap. És szép volt minden. És a szegény bolyongó ember érezte, hogy csak itt és csak most tudna egy kicsit boldog lenni, megnyugodni. És boldogság és nyugalom helyén pokolra lelt. Mert az orra fáj… Gascogne nemes, bárdolatlan, bús lovagja, értelek és siratlak. Valahányszor az ember egy kis életelégtételt, egy kis boldogságot kaphatna a sorstól, a sors - ki az orrokon ül - elront mindent, fájdalmasan beleütve mindenbe - a saját orrunkat…

II.

A galambok

A Monte-Carlói kaszinó-park galambháza mellett ültem. A tenger zúgott. A szél fölsüvített ide. A fejem kínosan lüktetett. Az elõbb támolyogtam ki a játék-terembõl. Veszítettem. Nem sokat. De nekem ez sok volt. Az idegeim össze voltak tépve. Káromkodtam és sírni szerettem volna. Hát nem sejthettem ezt elõre?… A galambok ellenben vidámak voltak. Turbékoltak, sõt csókolóztak. Ez derûs és buta jelenet volt, mint minden nyilvánulása az élet tenyészõ erejének. És a kis szamár szárnyasok megnyugtattak egy kicsit. Nemsokára kezdõdik a galamblövészet. Ezek a kis galambok passziózó úri pisztolygolyók számára tartatnak itt. S õk, a kis oktalanok milyen vidámak. Még szeretkeznek is. Be ostobák is a galambok! Föltekintgetek a kaszinó felé. Hölgyek és urak baktatnak arról. Egyik-másikuk vidám, mintha nyert volna. Ejha! Öntudat nélkül rángatom elõ az erszényemet. Belenézek. Két csillogó arany. Ennyi maradt. Még jó, hogy ez megmaradt. Hanem… Hátha emberséges volna másodszor a rulett-golyó. Hátha! Evvel a két árvával még sokat lehetne szerezni. Fölkelek s indulok föl a játék-terembe a golyó kegyére bízni újra magam. Mögöttem mintha csúfondárosan turbékolnának a pisztoly-golyóra hizlalt ostoba galambok.

III.

Uti nóta

Úgy járok az azúr parton,
Mint királyfi… Azaz pardon:
Mint új rangú magyar báró,
Pénzözönben, fényözönben
Nyakig járó.

Meg is ismer tán a tenger:
Sápadt ember, álom ember,
A vagyona néhány nóta
S ez is nyomja egy bizonyos
Idő óta.

Így van, így van… Ezt se költöm…
Odahaza, magyar földön
Kelletlen a régi fajta,
Új tábor van rangra, pénzre,
Könyvre, dalra…

Ki itt jár az azúr parton,
Azt sem tudja merre tartson,
Nem új magyar s nem is báró:
Régi magyar, ennélfogva
Világ-járó…

IV.

Levél

Kedves szerkesztõ uram és bátyám, adjon bûnbocsánatot, s eszközölje azt ki nékem a „Szilágy” olvasóitól is. Azért, hogy olyan sokáig hallgattam. Lám, hiú, vén gyerek vagyok, aki hinni akarja s hiszi, hogy szeretik és várják olykor az írását. Otthon, a familiában… Mert hisz az én lelki familiám, nevelõ családom a „Szilágy” volt. Ha a „Szilágy”-nak írok, haza írok, s a messzeszakadt, idegenjáró fiúnak szabad a lelkébõl szólnia, még tán hiúnak is lennie, ha haza ír. Ilyenkor vér ömlik a betûkbe… Szeretettel üdvözlök mindenkit, s lélekkel fogadom, szaporább írású leszek ezután, ha lelki és fizikai nyomorúságaim végre maradozni kezdenek, amire nagyon is rászolgáltam már.

(Nizza, október 7.)

Szilágy 1904. október 20.

Ady Endre