40. PARASZTTRAGÉDIA

Divatos drámaíró urak, tudják-e Önök, hogy a felső tízezren kívül még nagyon sokan élnek, szenvednek körülöttünk?

Elhiszik-e, hogy az élet nem olyan finnyás, mint az Önök tolla, és sokkal több invenciója van, mint az Önök képzelődő agyának?

Önök exkluzív hajlamaikkal még a tragikumot is oda vitték, hol „kék vér”-nek hívják a korcsvért, s hol a legnagyobb tragikum a gerincsorvadás vagy a paralízis progressziva, mert nálunk - hogy paradoxonnal éljek - még a tragikum sem egészséges.

Óh, uraim, Önök sokat képzelnek magukról és másokról is, de nagyon keveset tudnak.

Önöknél működik a szellemi arisztokrácia tudatának valami obskurus, beteges faja, mely elbizakodottá, korlátolt gondolkozásúvá teszi az embert; befogja a szemét, hogy ne lássa, amit igazi embernek látni, igazi poétának megírni érdemes…

Érzem csekély voltomat az önök híressé vált, öntelt egyéniségükkel szemben, s kérve kérem, bocsássák meg önfeledt kifakadásomat.

Íme, kárpótlásul egy-két vonással, dekadens modorban, egy életképet rajzolok, amelyet azonban - félek - nemigen fognak elolvasni.

…Nem a felső tízezerről szól ugyanis…

*

A vén Kovács Péter kiadta a lelkét.

Fekete lehetett.

Húsz évvel ezelõtt megölte az anyját a felesége kedvéért.

Elzárták 10 évre.

Mikor visszakerült Érbagosra, behúzódott a faluvégi tornácos házba, sohse’ látták többet.

De a család többi tagjait sem.

A házat kerülte még a kóbor kutya is. A Kovács gyermekekkel szóba nem állott még a tiszteletes úr sem, pedig az igen kegyes, jóravaló bibliás ember volt.

Halála hírét egy vén cigányasszony vitte meg. A temetésen a pap volt ott csak „muszájból”.

Az is elsietett, mihelyt lerótta a dolgát.

Nem vigasztalta a hátrahagyott családtagokat; úgy tett, mint három éve, mikor az asszonyt temette. Miatyánkot mondott, a többi nem az õ dolga.

Kovács Péternek három gyermeke maradt. Nagyra felnõttek mind a hárman.

Erzsi 21 éves volt már, a fiúk pedig férfikorban voltak.

Gyermekkorukban csak megvettetés, utálat volt a részük, nem is volt a szívük csak egymás számára nyitva.

Ide voltak kötve, ehhez az átkozott helyhez. Itt pedig kinek kellett volna a Kovács Péter lánya, vagy melyik lány tûrte volna el a Kovács fiúk csókját, ölelését.

Rájuk ült a végzet, nem tehettek ellene semmit.

Borzasztó este volt a temetés utáni este.

Meghalt az az ember, ki nekik apjuk, mindenük volt; aki miatt õket elátkozta a világ.

Künn esõs, ködös novemberi éjjel borult a falura. Mindenütt köd, fojtó, nehéz köd.

Mintha õket akarná a világtól elzárni. Mintha a temetõt legjobban elfedné. A temetõt, hol apjuk nyugszik - ha meg tud nyugodni -, a temetõt, mely itt van a faluvégen, az õ házuk mellett!

Ott ül a három testvér a füstölõ kemence mellett.

A harmadik, az idõsebb fiú most jött be az ólból.

Addig csak ketten ültek a padkán: a leány és a fiatalabb fiú.

Tudtak-e beszélni valamirõl? Volt-e mondanivalójuk?

A leány sírni kezdett, aztán megtörölte a szemét, késõbb csak sóhajban szakadt fel keblébõl a fájdalom.

- Mi lesz?

A legidõsebbnek jutott legelébb eszébe a kérdés.

Elmenni nem lehet. Hova menjenek? Minden õsapjuk itt élt. Ezt a földet nem lehet odahagyni. Élnek tovább, elzárkózva, mert másképp nem lehet. Nem engedi a világ. A világ, mely Érbagoson is olyan önzõ, gonosz, mint a modern Babilonban; a világ, mely minden emberi botlásnak, tévelygésnek legelsõ oka, valódi szerzõje.

És éltek tovább, hogyha ez élet volt. Mondjuk hát másképpen: húzták az élet terhét.

Ki képes egy olyan szívet elgondolni, melynek érzései közt az foglal elsõ helyet, hogy engem a világ utál; nincs senkim ezen a két lelken kívül, kik velem együtt el vannak átkozva.

A vén cigányasszony kereste fel néha-néha õket.

Talán így lett minden megtudva.

A büszke bagosiak nemsokára beszéltek már Kovácsékról.

Kovács Erzsi áldott állapotba jutott. Csendõrök, orvos, bíró jött a faluba, s betetézõdött egy nyomorult család végzete, átka…

*

Nem história ez, elöl címzett uraim! Igaz - bár durva - rajza annak az életnek, melyben nemcsak tízezer ember vesz lélekzetet.

Önök - ha elolvasták -, kinevetnek engem, s talán õrjöngõnek tartanak, de ismerek én egy lángelmét, mely ilyen tragikumot lát meg az életben, ilyen tragikumot önt alakjaiba.

És ez a tragikum legjobban megközelíti az igazságot.

Mi ez az igazság?

Az, hogy az ember vétkezik az emberekért, és bûnhõdik az emberek által. A vétek bûnhõdést érdemel, de erre a büntetésre az emberek nincsenek felhatalmazva. És hogy mégis büntetnek - ebben van az élet tragikuma!

Hauptmann Gerhart az, ki elõször felfedezte ezt az igazi tragikumot.

Õneki agyvelõje, szíve és szeme van. Felülemelkedik az emberek felett. A plebsen és a felsõ tízezren is. Ezért õ olyan nagy, s ezért Önök - divatos színmûíró urak - olyan kicsinyek.

Különben jó lélekbõl ajánlom önöknek az én igénytelen, néhány soros, de az életbõl másolt rajzomat.

Debreczeni Reggeli Ujság 1899. január 4.

Ady Endre