77. VÁNDORMADARAK A RIVIÉRÁN

I.

Mária anyja

Mária anyját ragyogó novemberi napon fekete villamos gépkocsi várta a nizzai pályaudvaron. A fekete ernyõ alá, a puha, fekete ülésre méltóságosan s az utazó ruha lehetõ fekete gyászában ült Mária anyja. A soffõr megkapta a fejbólintást, s a gépkocsi repült… Valahol villa-sorok között kocsik repültek szembe. Lovas és lovatlan kocsik. Az összetalálkozók megálltak. Nyári, pompás tarkaságú nõk kiáltoztak át Mária anyjához:

- Párizsból, ugye?

- Igen. Párizsból. Az én mindenségem sírjától.

- Az egész világ ott volt, ugye? Óh felséges lehetett. De itt is ám. Az egész Riviéra Cannes-ban volt. Õ fenségeik is. Zsúfolva volt a templom.

- Oh Passyban is. Az én drágám sírjához zarándokolt egész Párizs. Mintha nem is volna más halott.

- Mária! Mária! Asszonyom, kegyednek még is van egy megnyugvása. Mária meghalt, mert különb volt mindenkinél. És kegyed asszonyom az anyja ennek a csodálatos, egyetlen lénynek…

Mária anyja büszkén, méltóságosan köszön. Az automobil rohan tovább. A nyilván elõkelõ és valószínûleg muszka hölgyek pedig bosszankodva nevetnek össze:

- Madame Baskircsev furcsa hölgy. Ez már komolyan hiszi, hogy a világ másról sem beszél, mint az õ leányáról… Hát nem furcsa?…

II.

A trubadúr özvegye

Egy sovány, kis festékes hölgy kuplékat énekelt. Az orfeumban elõkelõ publikum ült. Valahova menni kell. A szezon még nincs itt, s az opera csak húsz nap múlva nyílik meg: És a színpadról zuhognak a rímek. Micsoda poémák!… És mi otthon Keleten, azt hirdetjük, hogy a gallok földjén egyetlen grácia sem marad el egyetlen halandótól sem, s hogy ott az orfeum-nóta is finom poézis. No lám:

„Quand on est amoureux,
On est bien malheureux…

Rettenetes!… És azután:

Va ch’ vach’ va chčre Adčle,
Vo, voo, volage infidčle…”

Egyik páholyból fölkél egy elegáns hölgy, s elég világos indignációval távozik.

Igaza van. Armand Silvestre feleségének nem szabad hallani, hogy Béranger népe ilyen nóták mellett mulat…

III.

A kapitány felesége

Este volt. Kocsiztak a langyos, illatos levegõjû utcákon a kapitány és a felesége. Egy véresszájú hírlap redakciója elõtt tömeg állott. Zivataros ülése volt a párizsi kamarának. Most jönnek dróton a hírek. A véresszájú hírlap pedig azonnal transzparentokon közli mindezt az utcával. A hatalmas üvegablakokban egymást váltják föl az óriásbetûs lapok. Most éppen egy kemény, nacionalista beszéd durva „slágvortjain” van a sor. És messze ragyognak az éjszakába a betûk:

„És miért teszi mindezt a kormány? Franciaországnak el kell veszni, hogy Dreyfus, az a nyomorult áruló s a hívei megbéküljenek…”

Kegyetlenül villognak a betûk. A sötétségben morogva silabizálja õket kint az utcán a tömeg. A kapitány látja. Megvetõen néz le a kocsiból s föl az ablakokra. A kapitányné hangja sikongva tör ki, s az elrobogó kocsiból még elér a tömeghez egy-két zokogó asszonyi hang.

IV.

A hercegnõ

A hercegnõ!… Hogy ismerik már Monte-Carlóban! Reggeli tíz órakor érkezik Nizzából, s délután ötkor visszautazik. Egy idõ óta itt él mindig. És játszik. Ott ül a világcsavargók seregében a trente-et quarante mellett. Ülhetne s pletykázhatna most Uzès hercegnõ szalonjában. Szegény, öreg asszonynak látszik a cifra kokottok között. Öreg is már, kinek meg nem maradt semmi, csak a játék. Veszít. Majdnem mindig veszít. Félötkor pedig már ott gunnyaszt az állomáson, valamelyik fapadon. A tenger csodaszép s a hercegnõ olvasgatja szomorú arccal a megmaradt aranyakat és nem nézi a tengert.

Akkoriban egy délutánon divatos francia író jött éppen hazafelé Velencébõl. És egy másik. Talán õ is francia, író és divatos. A Margueritte-testvérek új könyvérõl beszéltek éppen, amikor Monte-Carlóban beült hozzájuk többekkel a hercegnõ. Õk beszéltek tovább. A fiatalabbik:

- Lehetne ám egy-két érdekes regényt írni a második császárság udvaráról. Az ön tollára való volna például Eugénia híres barátnõjének, X. hercegnõnek az élete. Kevés ilyen jeles dámája volt a császárságnak…

Az idõsebbik csöndesen:

- Csöndesen!… Nem lehet tudni. Még él. Ott él valahol a Riviérán…

A hercegnõ pedig fáradt, szomorú, öreg szemeiben gyulladt ragyogással nézett a harmadik köztársaság fiatal óriásaira. Ezek nem Balzac-ok bizony. És nem is lesznek Balzac-ok soha. De milyen jó fiúk. Az õ életét érdekesnek tartják. Kedve lett volna odaadni nekik a megmentett aranyait. Nem került rá sor. A harmadik köztársaság Balzac-jai hamarosan rátértek Combes politikájára. A hercegnõ pedig Nizzában kiszállott…

Budapesti Napló 1904. december 18.

A. E.