80. PÁRIZSI JEGYZETEK

[A Budapesti Napló eredeti tárcája]

Willy Párizsa

Az idõ száguld és sírván tekintenek utána nemcsak a gyöngék.

Balzac Párizsa nincs többé: ez a Párizs a Willy Párizsa…

Jules Claretie, a díszes állású, öreg poéta sóhajtott imígyen a minap. A „Temps” kedves öreg krónikását sokszor szállja meg a melankólia. Az õ krónikázásához valami olyan szükséges matéria ez, mint a tinta. Mióta íródeákok és krónikõrök élnek, így szokás ez mindig, s igazuk van az öregeknek: minden szebb volt, mikor õk fiatalok voltak. Hanem a Jules Claretie melankóliájából valami rejtett panasz is kisír. A negyven halhatatlanok e legelevenebbje legkevésbé tudja leplezni, hogy harminc évvel ezelõtt nem úgy gondolták azt, ahogy most van, azok, akik az új Franciaországot meg akarták csinálni. Hogy is magyarázzuk csak ezt meg? Talán avval, ha most Kemény Zsigmond élne odahaza nálunk ifjú erõben, krónikázó kedvben. Mi mindent nem mertek remélni az emberek 1867-ben Magyarország földjén, s milyen kevéske vált valóra? Az egeket verte a magyar lélek lángja… Hol ez a láng? Hol vannak az álmok? Milyen másként van minden, mint akkor gondolták… Ez a panasz tör elõ a világosabb s érdektelenebb lelkekbõl francia földön. A harmadik köztársaság nem váltott be semmit a nagy remények közül. A köztársaság az oka? Nem. A múlt. Mondjuk: a sors. Talán a rendszer. Bajos volna hamarjában bûnbakot lelni. Nem a legjobbak s nem a legértékesebbek vannak felül. Hisz így van ez, mióta világ van s így lesz még sokáig. De mikor harminc évvel ezelõtt mást reméltek a Jules Claretie-k. És a Gambetták is. Jön új generáció, munkás és zseniális. Beteljesül a forradalom. Lélekben, testben harmonikus, erõs franciák támadnak s aztán megjön a reváns magától. Mindenekfölött pedig Franciaországot az igazi arisztoszok fogják vezetni, a kiváló és érdektelen elmék.

És minden másként lett. Nõtt új generáció s nincs benne köszönet. Milyen fájdalmas, mikor egy olyan szabad, republikánus lelkû íróembernek is, mint Jules Claretie, a császárság különb napjait kell visszasírnia. A kenyér lett úrrá minden mezõkön, s akiknek lelkét a szép álmok formálták, akik hittek egy modern arisztokráciában, most azoknak demokrata öklök csapnak az arcukba. Nem lehet menni se elõre, se hátra. Hátul fölégett a múlt, elõl pedig mûveletlen, durva tömegek állnak. A Jules Claretie-knak bajos ám szocialista demagógokká válniok. Ezt megérthetik a szocialisták is. Viszont az Octave Mirbeau-k ma még csak dadognak. Késnek az új próféták. A fél-demokrácia pedig léha, félemberek ideje. Willyk kellenek, kellenek a modern Párizsnak. Nem Balzacok. Nem Bourget-k, ami még nagy szerencse. De az Anatole France-ok sem, s a Mirbeauk még nem tudják, mit akarnak. Boldogok a szocialista mennyország hívõi. De mikor jön ez a mennyország? Addig sok lelket lep be a melankólia. És Claretie-nak igaza van…

*

A nők

Jönnek a nõk. Nekik nem kell redakcióban ülni. Nem kell házbérnegyedre s apró cipõkre gondolni. Nem kell megalázkodniok a kenyérért apró közéleti nagyságok elõtt. Nem kell szünet nélkül lótniok-futniok. A világon nincs semmi természetesebb, mint hogy a nõk tudnak írni. Ma tudniillik tudnak. Van szebb dolog, mint elõkelõ mágnásasszonynak vagy dús burzsoa-nõnek lenni s - írni? Franciaországban idestova nem lesz érdemes egy sort sem olvasni mástól, mint nõírótól. Érezni - hiában - az asszonyok tudnak igazán. Aztán õk pihentek eddig. Agyuk nagyszerû erõk akkumulátora. Szemük éles. Kedvük pogány, élet-faló kedv. A stílusmûvészet­be be tudják vinni a hímzés és csipkeverés kiképzett, kipróbált finomságait. És álmodni is csak õk tudnak, s nékik van idejük. Még a proletár-nõk is több sánsszal indulnak ma az árkádiai turf nehéz gátversenyének, mint mink, férfiak. Úgy van: jönnek a nõk. Igazi verseket õk tudnak írni. De regényt is, útirajzot is, ha kell. Még az újságíró-toll erejében is férfiak fölött tündököl Femina. És még a Willyk is, még a színpadra is Gyp-eket kénytelenek társakul venni. Gyáva és csunya lelkû férfi, aki ennek nem örül. Kiktõl várhatnánk javulást e kivénhedt világra, ha nem tõlük, a nõktõl? Jönnek? Csak jöjjenek. Mi Párizsban most mind-mind szerelmesek va­gyunk Noailles grófnõbe, aki grófnõ, gazdag, csodaszép, istenien szerény és fölségesen talen­tumos. Félig görög a vér ereiben. Bátor, nagyszerû asszony. És olyan fiatal még. A versei… De mindenekfölött az új regénye. A „Visage émerveillé”. Egy ifjú apáca naplója, aki egy­formán szereti Máriát, a szûzet s a szép piktort, ki belopódzik hozzá a zárdába pásztorórákra. Soha talán õszintébben nem állott elébünk a nõi lélek, a nõnemû lélek. Minden korok és minden országok írói, nagy és kicsi analizálók, íme lássátok: csak ezután ismerjük meg a nõt. Hiába minden: a nõt csak a nõ ismeri. És õk eddig nem voltak õszinték sem hozzánk, sem önmagukhoz. A férfi pedig sohasem értheti s írhatja le a nõt. Az örök, a legnagyobb fiziologiai akadály áll az útban. De íme jönnek a nõk, az õszinte, nagyszerû nõk és mi látni fogunk.

*

Férjek kalodája

Az ifjú francia írók jóvoltából a mai, legmaibb irodalom: férjek kalodája. Nem az ostoba bohózatokra gondolunk. Nem ama szentenciákra, hogy minden férj született cocu. Ezen mulasson az alsó Párizs és a felsõ Budapest. A „komolyak” csukják a férjeket újabban szégyen-kalodákba. Azok, akik ifjú Dumas utódainak hirdetik magukat. A modern házasság e reformátorai ugyancsak elbánnak a férjekkel. Esztendõk óta a feleség minden modern regényben, drámában - elmegy. Õ: elmegy. Van gyermeke? Elmegy. Nincs gyermeke? Elmegy. Szereti az urát? Elmegy. Nem szereti? Elmegy. És mikor neki tetszik, visszajön. A férj ez író urak szerint arra rendelt földi állat, hogy várja, míg az asszony visszajön s kegyesen megbocsásson neki. A morál? A házasság nem ér semmit. Akinek bogara jön, túlteheti magát rajta, mikor tetszik. De jó abba azért szépen visszatérni. És Nóra õnagyságáék mennek, egyre mennek, kísérleteznek, csalódnak és visszatérnek. S a férj, az istenadta férj?… No szép a modern házasság, ha ilyen. Mirevaló akkor fönntartani? És mirevaló reformálni?… A szocialisták a szabad szerelem hívei, minden rendû és rangú pogányok vagy nihilisták veszettül jól mulathatnak a modern társadalmi regényeken és színmûveken. És az is bizonyos, hogy a férjeknek nincs okuk szeretni a modern irodalmat.

Budapesti Napló 1904. december 20.

Ady Endre