6. KÖTET

CIKKEK, TANULMÁNYOK

1905 január - szeptember

1. A VÖRÖS SZÛZ

- Emlékezés Michel Lujzára -

Selypítõ, nyögõ, szomorú és fiatal beszédét most is hallom a jó Lujzának. Valahol túl a Szajnán… Levegõtlen, emberpárás, zsibongó teremben, júliusi estén sokan voltunk együtt. Furcsa lelkû, izzó fejû, nyugtalan emberek mind. Most is látom: csókolják a kezét, ruhája szegélyét régi vad társai a kommün torlaszain, hisztériás muszka nõdiákok, vén világcsavargók, ifjú bolondok, de kik mind szentek az õ hitükben. Nagyon szerették, sokan szerették ezt a csúnya, vén „vörös szûzet”…

Akkor Marseille-bõl jött és a sír szélérõl. Két héttel elõbb már elsiratta a világ. Azért sem halt meg. Zokon is vették ezt akkoriban tõle bizonyára a francia lapok. De õ nem akart meghalni. Hogyisne! Mi lesz akkor a londoni népgyûlésekkel? Ki járja be Algériát? Ki gyújtja föl a gyúlékony Barcelónát? Nem lehet meghalni. Messze Keleten vér patakok folynak. Nem lehet meghalni! Föl kell elõbb lázítani a világot a háború ellen. Õ megy. Harcba áll a háborúval. Meg fogja állítani a zuhogó vért. Meg, õ meg fogja… Csodálatos szûz volt, csodálatos gyermek volt ez a vén némber.

Akkor estén is a békességet hirdette. Néhány garast akart összeszedni a londoni útra. Ketten támogatták, mikor a tribünre kapaszkodott. Selypítõ, nyögõ, szomorú és fiatal beszédét most is hallom. Szegény jó Lujza!… Sírva ment Londonba. A különös, bolond, anarchista gyülekezet iszonyú skandalumba fulladt. Már Lujzát, a sír szélérõl visszatértet sem hallgatták meg. Az õrült kavarodásban még egy rikácsoló hangra emlékszem legjobban. Aki beszélt, egy nyurga legény, a charentoni bolondokházának volt egy szökevénye. Szegény jó Lujza! Ez volt az õ sorsa…

*

Aztán újra láttam rövid hetek múlva. Kis szobájában, az ötödik emeleten, közel a nagy bulvárhoz, arról mesélt nekem, hogy megy a vadak közé. Valami afrikai fajtáról hallott, mely az õ álmai szerint él, háború nélkül és - vadon. Primitív való formájában az õ lázálmának.

Vajon járt-e a vadak között? Szeretném, ha nem ért volna el oda. Könnyebben halt így meg. Mert vannak valahol Afrikában boldog emberek. Vadak, de boldogok.

*

- Miért nem ír?

Csúnya, vén, aszott arcát derû folyta be. Óriási papírhalmot mutatott. Regények, készülõ színdarabok.

Ez az apostol mûvész is volt. És talán alapjában nem is volt más, mint egy félrezuhant mûvészlélek. Az álmait vitte csak rossz helyekre. Nála rosszul sikerült az elkrisztusiasodás. Szeretõ és öröklázadó lelke kiragadta az utcára, vitte, hurcolta torlaszokra, számûzetésbe, börtönbe, bolondokházába, talán éppen oda Charentonba, honnan megszökött az a nyurga legény, aki az õ utolsó párizsi apostolkodását is megcsúfolta. Pedig éppen ez estén is milyen gyönyörûséges, naiv igékben hirdette a forradalmat:

- Nem lesz nehéz az embert boldoggá tenni. Hiszen olyan kevés kell ehhez. Csak az, hogy minden ember jónak tartsa a másik embert…

Ugy-e, hogy milyen egyszerû ez?… Lujza, a jó Lujza hitte, hirdette, zokogta, várta…

*

Vad, csapzott, ritkás, kemény hajával, múmia-arcával látom a vörös szûzet. Mikor elköszöntem tõle, Barcelónába készült s az õ boldog vadai közé, akikrõl hallott csak, bent élnek valahol Afrikában, boldogan, szeretetben… És hogy emlékezem reá, a nagyra, jóra, gyászosan bolondra, mert gyászosan messiásira, erõsítgetem, hogy most, mikor csakugyan meghalt, úgy halt meg, hogy nem látta még az õ afrikai vadjait. Mosolygott a vörös szûz s mosolyogva halt meg. Mert boldog lesz ám az emberiség. Lám, már Afrikában, valahol, szeretetben, vadon élnek az õ álma szerint boldog emberek…

Budapesti Napló 1905. január 11.

A. E.