12. RODIN, PITROU ÉS A SZOBROK

Párizsból az a hír jön, hogy Rodin nevezetes új szobrának a vázát, melynek olyan óriási sikere volt a múlt tavaszi párizsi Szalónban, s melyet Párizs népének ajándékoztak adakozó mecénások, egy õrjöngõ, állítólag Pitrou nevû, facér soffõr szétrombolta.

Rodin, a nagy Rodin faragott egy szobrot, Pitrou, a nagy Pitrou összetörte. Csak a vázát a szobornak, mely ott állott a párizsi Pantheon elõtt. A szobrot azért meg fogják csinálni. A váz csak mutatónak állott eddig ott.

Ordított Pitrou, a nagy Pitrou, mikor a husángjával csapkodott a szoborra.

- Én is nagy ember vagyok. Hát én nekem miért nem állítanak szobrot?

Pitrou, a nagy Pitrou egy megbolondult soffõr. A szobornak a címe: „Le Penseur”. „A Gondolkozó”. És Rodin, ez a nagy filozófus faragó, fájdalmas gondolatokat szülhet az õ lelkében az emberi bolondságokról.

Íme: így érti meg a világ az apostolokat. Pitrou, a nagy Pitrou összetöri a „Le Penseur”-t, mert mégsem járja, hogy mindenkinek csinálnak szobrokat, csak neki nem. És Rodin pedig éppen azért faragta a „Le Penseur”-t, hogy legyen minden embernek szobra, mindenki kapjon monumentumot ebben a monumentumos világban. A „Le Penseur” azért érkezett, hogy összetörje az ósdi faragott figurákat, melyek nem méltók a néhai nagyokhoz, kiket ábrázolnak, s melyek eléktelenítik Európa metropoliszainak tereit, útjait. A „Le Penseur” egy szobor-ellenes szobor. Hadüzenet a monumentum-mániának. És jön Pitrou, a nagy Pitrou: összetöri.

Mi is a „Le Penseur?” A mi szobrunk, a Smitheké, a Durandoké, a Fischereké. A Szabóké, Kiseké, Kohnoké. Mindannyiunké, akik élünk, akik az életet néha nagyon nehéznek érezzük, akik futunk, izzadunk, s búsan valljuk, hogy nem könnyû dolog embernek lenni. A „Le Penseur” az étet szobra, a mai, modern élet testes fölsóhajtása. Meztelen, hatalmas férfiú, aki leült egy pillanatra, fejét kezére hajtja, gondolkozik. Arcán a kín, a keresés. Miért? Mert szövevényes, nehéz, útvesztõs ez a mai élet: kicsi benne a pihenés, a pihenés alatt is töprengeni kell s mindjárt szaladni tovább kenyérért, munkáért, pénzért, hírért, asszonyért, orfeumért, cipõért, mandátumért, kórházért, mindenért.

Ez az igazi szobor. Szobra Pitrou-nak is, a nagy Pitrou-nak, a bolondnak, kit tán éppen ennek a komplikált, mai, nehéz életnek a lázas lótás-futása bolondított meg. És Pitrou, a nagy Pitrou összetörte a szobrot.

Ennek a bolondnak a cselekedete szimbolizálja az önmagához is kegyetlen tömeget. Rodin a jövendõ apostola, ki ha beszélne, így beszélne:

- Óh emberek, hagyjátok már el a monumentumokat. Nincs egy ember. Minden ember több ember. Az emberiség harcosa. Miért állíttok Musset-nek szobrot? Musset elvégezte az életet, s szoborral nem engesztelitek ki az õ fájdalmait. Az elmúlt nagy emberek személyét ábrázolni: önzés, a túlélõk önzése. Olvassátok inkább Musset-t, s ha szobrot csináltattok, ne a halott Musset arcát faragtassátok ki, hanem a mindig élõ Musset-két.

„…Le seul bien, qui me reste au monde
Fat d’avoir quelquefois pleuré…”

A könny volt, a Musset-é s ti követ adtok neki vagy hideg bronzot. Minden: az élet, a folyó élet. Ezt gyógyítsátok, emberek, mert ezt tették azok a nagyok is, akiknek ti egyik olyan, mint a másik szobrokat állíttok.

Így beszélne Rodin, s így beszél a „Le Penseur.” És ezt a beszédet még mindig nem akarják érteni az emberek. Még a legkülönbek sem. A szobrász-vandálok éktelenítik, pusztítják a tereknek, az utcáknak a kevés ízlését is, gyártják az egyforma hideg, lelketlen figurákat. Párizsban is majdnem úgy van ez, mint Budapesten. Hiszen még a Párizs népének ajándékozott „Le Penseur”-rel is mi történt? Odaállítják ezt a szobrot, ezt a szinte vérzõen eleven, modern szobrot a klasszikus, nyugalmas Panthéon elé, ahelyett, hogy a legnyüzsgõbb életáradatba, a nagy bulvár szívébe, az Opera elé helyeznék például.

Az új, az igaz nehezen hódít. Pitrou, a nagy Pitrou hány más szobrot találhatott volna Párizsban husángja elé. Vagy jött volna ide Budapestre. Bolond lelkében ébred egy csodálatosan egészséges érzés; a tucat monumentumok gyûlölete. És íme, a saját szobrát, a mindnyájunk szobrát, az élet szobrát találja a husáng. Vajon Pitrou, a nagy Pitrou, nem valamelyik párizsi akadémikus mûkritikusnak az álneve? Vajon csakugyan megtörtént a párizsi eset, vagy csak a szimbóluma a mûvészlelkek sorsának, a tömeg, az élet igazságosságának?

Budapesti Napló 1905. január 22.

A. E.