13. TALÁLKOZÁS - RAKOVSZKYNÁL

Kossuth és Apponyi kezdik teljesen elveszíteni önmagukat, amióta megtalálták egymást. Azaz amióta meg akarják találni minden áron egymást. Ha nem keverjük is a dologba a mate­matikát, a +-okkal és – -okkal dolgozó számtani mûveletek törvényét, akkor is világos ez, és bizonyos volt már jóelõre.

Apponyit lázban tartja az adeptusok fanatizmusa. Új neki ez a világ, mint az istállóba kötött tüzes csikónak az elsõ, tavaszi, szabad mezõ. Érthetõ ez. Patay Están, Csatár Zsiga, Csanády bátyánk, nyugodjatok békében. Álmaitokat mi nem zavarjuk. Nem történt semmi csoda. Egészen természetes a dolgok rendje, hogy a ti beszédeiteket harsogja most szerte a néhai Sennyey-fi. Õ friss negyvennyolcas, és nemcsak elõlrõl, de legelõlrõl kezdi a dolgot. Már ott tart, ahol a kedves, néhai, derék Orbán Balázs tartott. Az elsõ székely faluban évenként száz milliót rabolt el tõlünk Bécs. A tizedik faluban már kétezer millióval sem elégedett meg.

„…A miniszter urak s akik velük az államot szolgálják igen nagy urak, nagyon pöffeszkedõ hatalmasságok velünk szemben, szegény magyar állampolgárokkal szemben, de görnyed a derekuk s alázatos szolgák Bécs mindenható akaratával szemben…”

Ezt például Cegléden mondotta - Apponyi. Méltóztatnak látni, hogy az „européerség” úgy elröpül, mint a pinty, ha az ember friss negyvennyolcas. Akkor néhai való Csanády bátyánknak egy jottát sem szabad engednünk. Apponyi most már népies, és reszkess „Bécs és átkos közösügy”.

Az embernek a szíve megesik a „szegény állampolgár”-on, akit az itthon „nagyon pöffeszkedõ” s Bécsben alázatosan szolgai miniszterek olyan nagyon sanyargatnak. De ez nem minden. Apponyi úgy belejött az új szerepébe, hogy ha akarja, teljesen kitépi a szívünket.

„… Minket (Apponyit és Kossuthot) többé el nem választ egymástól, csak a halál, sõt a halál sem, mert amelyikünk túléli a világon a másikat, ugyanazoknak az eszméknek a zászlaját fogja lengetni továbbra is…”

Az embernek meg kell vidítania magát egy régi anekdotával, hogy a szíve a helyén maradjon, s az egyszeri emberre kell gondolnia, ki azt mondotta testi-lelki barátjának, hogy „ha valamelyikünk meg fog halni, én Bécsbe megyek lakni…”

Mindegy. Apponyi elszánta magát, hogy hatvanhétrõl rohan a negyvennyolc felé. Nem is lehetne, s nem is kell megállítani. A neofiták buzgalmát mindenki ismeri. Õ találkozni akar Kossuthtal.

És Kossuth nemcsak comme-il-faut ember, de jó ember is. Látja Apponyi lángoló buzgalmát. Látja, miként rohan õ felé. Itt már az udvariasság is parancsokat ró, s Kossuth megindul - Apponyi elébe. Tegnap vagy tegnapelõtt a negyvennyolcas Kossuth már az a Kossuth volt, aki könnyíteni akar a volt hatvanhetes Apponyi esetleges gene-jén. Azt hirdette Kossuth, hogy az új gyarapodás új éra hajnalát hozta a negyvennyolcas pártra. Talán valahol Erdélyben vagy Kõbányán, vagy talán másutt, valamelyik kortesstáción, azt hirdette Kossuth, hogy most már a kormány-képesség következik, kormányképes lesz a negyvennyolcas-párt.

Vajon az új bajtársaktól várja Kossuth a kormány-képesség csoda-írját, a „szegény állam­polgár”-októl, a sanyargatott Apponyiaktól s Károlyi Istvánoktól? Dehogy. Negyvennyolc indul hatvanhét felé. Sõt igen kell sietni a negyvennyolcnak, mert az újak nagyon tüzesek. Sietni kell kijelenteni, hogy aminek valamikor a nevét se merte kimondani orthodox negyvennyolcas, abba az új vegyületû negyvennyolcas bele is fog menni. A delegációba tudniillik. Mert hát vagy leszünk kormányképesek, vagy nem leszünk.

„Én nem tudom, majd a jövõ fogja megmutatni, hogy mennyi erõt nyert a függetlenségi zászló az én csatlakozásommal.” Ezt is Apponyi mondta. Mi se tudjuk. Legföljebb csak sejtjük.

A népies, a Bécs ellen dörgõ és olyannyira sanyargatott Apponyi s a most még jobban higgadó Kossuth körül lessük az apróbb atomok elhelyezkedését.

Az újlelkû Apponyi már Barabásnak ad találkozót a vértanúk szobránál, s ha már eddig meg tudta tanulni a Patay Están, Csatár Zsiga s Csanády bátyánk retorikáját, már meg sem áll a Barabás Béláéig. És talán nemsokára halljuk a büszke programot Barabás után szabadon: „én vagyok Apponyi Albert” (a legutóbbi Apponyi Albert tudniillik) avagy szintén Barabás után a másik híres igét, hogy „most jövök a vértanúk szobrától és saruimon még rajta van a vértanúk pora…” Vagy ki tudja, mit tanulhat az ember Barabástól, ha már egyszer tud és akar Barabástól tanulni.

És ha Apponyi így rohan, Kossuth sem fog csiga-tempóban ballagni elébe.

A népies Apponyit ez idõ szerint nem lehet megállítani rohanó útjában, s a kormányképes Kossuth sem maradhat buzgóságban Apponyi mögött.

Mit lehet várni, mikor a negyvennyolc ennyire beleszeret a hatvanhétbe, s a hatvanhét a negyvennyolcba, és mikor a két szerelmes feltartóztathatatlanul rohan egymáshoz ölelkezni? Hol fognak ezek egymással találkozni?

Újra kénytelenek vagyunk kacérkodni a matematikával. Mert az igazságunk is szomorúan matematikai. Félõ és gyászos sejtésünk, hogy a perverz vonzástól egymás elébe rohanó 48 és 67 ott fognak találkozni, ahol - Rakovszky óhajtja.

Budapesti Napló 1905. január 25.

A. E.