14. TURGENYEV LEÁNYAI

Ebbõl az üvöltõ magyar világból, hol a holnapi pokoli napon Gabányi Miklós alakjának beállításáról lesz szó a világhistória egyik várakozó boltozatába, elkívánkozik a mi lelkünk és száll a Turgenyev fehér leányaihoz.

Aki az asszony-ideálját nem a Hyde-parkban, a nagy bulváron avagy a Kossuth Lajos-utcában keresi, nagyon eleven testek között, az szerelmes valakibe, akit sohse látott és sohse fog látni, aki ott él valahol abban a rejtelmes, gyászos, óriás országban, honnan Baskircsev Mária kiszárnyalt, s akinek a fehér homlokára talán e pillanatban odafröccsen egy csöpp vér a Gapon páter csapatainak omló, párás vérpocsolyájából.

Nem a nihilista leányok, nem a kósza vándormadarak, nem a Fedorák, nem az orosz Michel Lujzák az igaziak. Nem õk az orosz ég honi krizanténtjai. Hanem azok az árnyszerû, ragyogó, fehér, szomorú szláv szûzek, akikrõl nekünk a Puskinok és Turgenyevek zengtek dalt.

Miért nem kérdi senki, hogy mit csinálnak õk? Olyan vak és szívtelen az újságíró. Hírt ír mindenrõl. Tudja a világ, mit mível a bõsz Vladimir, a kapisztráni Gapon, a Mirabeau-szerepre szánt Witte, a viharzó Gorkij, s mind-mind a többiek. És nem szól nekünk a mi leányainkról, akiket olyan ragyogókká s ragyogásukban is rejtelmesekké, áhítottakká tettek a nagy szláv poéták.

Hát õk nem élnek, nem éreznek most semmit? Mikor rettenetes omlásra készül egy óriási világ, melynek mintha õk lettek volna a testet öltött mártír-géniuszai, nekik ne volnának sóhajtásaik vagy sikolyaik most?

Óh, szerencse, hogy a holnapi magyar fölfordulásban csak véletlenül és kevesek meg kíméletesek fogják olvasni ezt a kis írást, mert kicsúfolnának minket. A leányok… Hiszen azok nálunk nem választanak és nem korteskednek, Oroszországban pedig nem fognak kiállni a barrikádokra!… A leányok… Még ha asszonyokról volna szó, akik például a szentpétervári Belvárosban, a boltok során, házalhatnának a forradalom ellen, vagy a forradalom mellett. De a leányok… És a mi lelkünk hozzájuk kívánkozik most. Ha a Gorkijok hûtlenek is lettek a Turgenyevek leányaihoz s már csak az utcák árva némbereihez van szavuk - õk azért a régiek, szomorúak, fehérek, még mindig élnek. Élniök kell nekik, s élnek is. Mi van velük a pokoliasodó napokban? Olyan távol vannak-e szomorú lelkeikkel a világrengetõ indulatoktól, mint velük rokon, finomabb lelkû magyar testvérkéik a Gabányi Miklós paizsra emelésének örömlázától?

Õket keresõ lelkeinkhez íme beszélgetnek az õ lelkeik:

„A mi szomorúságunk Oroszországnak a szomorúsága volt. Hosszú századok óta nem voltunk mi soha az életnek a menyasszonyai. Ha asszonyokká váltunk, akkor is vergõdve, mindig messze, kóborolt a lelkünk. Ha leányaink születtek, õ bennük tovább élt a mi szomorúságunk, ha fiaknak adtunk életet, azok sem éltek igazán, csüggedten álmodták végig az életet, s ha tettre riadtak egy percig, bombákat hajigáltak. Fél-meddõk voltunk mi mindig, fél-halottak… Omolj vér, gyújtsatok tüzet mindenütt, pusztítsátok el ezt a bûnös, rohadt világot! Adjatok új világot nekünk, szabad, ragyogó világot, hogy örömmel keressük a férfiakat, s hogy asszonyokká válva igazi nõket, igazi férfiakat teremjen a mi termékenységünk, akik szeretik az életet, akiknek szabad élniök, akik bátran alkothatnak, szerethetnek. Óh csináljátok meg forradalommal ezt az új világot, adjatok életet nekünk, Turgenyev leányainak!…”

Így beszélnek az õ lelkeik a mi lelkeinkhez. Turgenyev leányai, a mi szomorú asszony-ideáljaink, föltámadás elõtt állnak, s az orosz forradalomnak legelsõ sorban a leányok lelkeit kell felgyújtani. A leányok… Hát nem õk a legelsõk? Nem õk lesznek-e az anyák? Nem õ értük van-e hát minden forradalom? Még a mi kicsiny, üvöltõ, választási forradalmunk is?

Turgenyev leányaira gondoljatok, ha jönnek a vér hírei a lángolni kezdõ, szent Oroszországból. Õ értük van e forradalom. A mi asszony-ideáljainkért, kikhez most elkívánkozik a mi lelkünk…

Budapesti Napló 1905. január 26.

a.