34. VÉNUSZ ÉS AZ ÁLMOK

Menzel nem ismerte az asszonyokat. Soha életében. Diadalmas piktorként és excellenciás nagyúrként szállott a sírba. Goethe óta nem volt talán ilyen harmónikus, teljes földi karrier. De a csókból mi sem jutott neki. Így híresztelik ezt, és így beszélik világszerte. …Viszont szegény Hartleben, akirõl s bús haláláról írtak majdnem annyit a magyar lapok, mint a berlini nagy festõ öregrõl s kései, szép végelgyengülésérõl, milyen más sorsot kapott az emberi életek elvégezõjétõl, mint a nagy Menzel. Õ ismerte bezzeg a csókot. És nem jutott el még csak a legmagasabb rendjelekig sem. Hát még milyen messze maradt lelke mûvészterveitõl!… És hogy kihullott az asszonyok kezébõl is. Meghalt delírium tremensben. A szivét elégetik Bresciában. Az asszonyainak pedig, a két állandónak, csak villát hagy, tantiéme-jogokat s értékpapírokat. Mûvészterveit az asszonyokhoz kötötte, s szomjúságát végre is csak a pálinka oltotta. A feleség és a hû barátnõ egyetértésben osztozkodtak rajta, míg élt. Mint férfiún és mint pénzkeresõn. Meg nem értették, elõre nem vitték, csalogatták s tönkretették. Õ verseket írt hozzájuk, és pénzt szerzett nekik. Õk, az asszonyok pedig csak venni tudtak tõle, adni neki nem.

E két eset szomszédos és aktuális. Van hozzá egy harmadik is. A híres Medicis-villában, a franciák római mûvészházába feleséges mûvész nem teheti be a lábát. A jövõ évben talán már ott lesz a Medicis-házban a piktor, a szobrász, a muzsikus, a színész mellett a poéta is. De a poétának sem lesz felesége. Hiába minden ostrom a Medicis-villa ellen. A francia hivatalos világ bölcsen ellentáll. A Medicis-házba, Rómába, a mûvészetek és mûvész-álmok szent városába nem küld feleséges mûvészt a francia kormány. Mintha csak azt akarná mondani: legalább amaz egy-két évig maradjatok az önmagatokéi. A Medicis-villa pedig áll ott Rómában, mint egy kis mementó a világ mûvészeinek: ne házasodjatok; s a házasságtalan csókokkal se éljetek vissza, mert a ti rendeltetéstek a szomjúság, az álom, a balga és édes magasba-törés…

Ugy-e ismerik a Botticelli vásznát? Mars alszik, álmodik. Vénusz nézi. És, oh, miként nézi!… Van abban a nézésben gyöngédség és tigrisség. És valami csodálatosan bájos, de gyilkos irónia… Vénusz nem szereti, ha a férfi álmodik. A mûvész kiegyezhet minden más istennel. Evvel az eggyel, Vénusszal nem. Ez az egész férfiút követeli s az összes álmokat.

Nem hirdetjük föltétlenül a mûvész-celibátus tanát. De tolakodóan áll elõttünk a két szomszédos halott árnya, a Menzelé s a Hartlebené. Hiszen rettenetes a csókról lemondani. De nem rettenetesebb rájönni arra, hogy a csóknál a pálinka is többet ad vissza az elveszített álmoknál? [!]… És élhet-e mûvész álmok nélkül?…

Budapesti Napló 1905. február 22.

A. E.