35. A SZEGÉNY ERICH KOPONYÁJA

Már megint ez a delíriumos Hartleben. A német Maupassant. A dekadens új-pogány. A halott. Mióta bevégezte az álmatlan földi pályát, azóta több meséje van Hartlebennek. Mégis csak igaza lesz Bródy Sándornak:

- Viharosan, szépen, gyorsan érni meg a halálra: ez a cél. Hogy közben miket írunk, az olyan mindegy.

Hartleben már beérkezett. Sokan elparentáltuk. A dalait hiányosan mondta el. De viharosan élt. És most halottan új poémákat küld nekünk…

Bolyongó koponya, ez is a halottnak a verse. Hartleben halotti testérõl testamentum szerint levágták a fejet. A test elhamvadt Bresciában. A fejnek csináltak egy ideiglenes mész- és cink-ágyat a temetõben. Hadd tisztuljon ott meg.

Ám jött a levele az özvegynek Saloba. Neki kell az ura koponyája. Mindjárt. Nehogy a szeretõ foglalja le. Egy szóval kellenek a hamvak. Kell a fej. Sejti ez a kiváló asszony, hogy néha többet ér egy halott költõ koponyája, mint egy elevené.

De doktor nem akadt hirtelenében, aki díszes csupa-csonttá nyesse meg az elágyalt fejet. Nyolc nap múlt ekkor a halál óta. Nyers volt még a fej. És egy inas goromba kése kezdte tisztogatni. Ekkor derült ki, hogy egy ládika sincs a temetõi ágy mellett. Az inasnál volt egy nagy újságpapíros. Talán olyan, amelyen rajta volt a Hartleben nekrológja. Belecsomagolta a koponyát, amelyet, hejh, sokszor feszítgetett az alkoholgõz. És vitte az inas a hóna alatt. Mintha egy lepény volna. Vagy egy leveses-csésze.

Az út pedig kocsma mellett vezetett el. Az inas megszomjazott. Az inasoknak is szabad szeszre szomjazni, nemcsak a költõknek.

A csárda asztalára tette le csomagját. A borozók kíváncsian nézegették. Egy-két részegebb atyafi ki is józanodott talán tõle. Mert nem volt szép látvány e koponya.

És nagysokára került csak valaki, aki e siralmas, fonák, bántó szituációból kimentette a pogány német poéta koponyáját, melyben, hajh, nemcsak szeszgõz hajlékozott, de - töméntelen nagyszerû gondolat s új melódia is.

A német újságok pedig botránykoznak, vádolnak és sírnak. Hogy ilyen bolyongásra jutott egy nagy német költõ koponyája!… Óh, jaj… Szeretjük a szép földi szokást, mely a halottnak nagykegyesen és könnyek között megad mindent, amit az élõtõl megtagadott. Miért e síránkozás? Hartleben sem vetette meg a csárdákat. Boros-pohárhoz sûrûen kergette a világ kegyetlensége. Hát nem hozzá illõ, szép véletlen ez? Hát nem igazi Hartleben-vers? Újságpapírosban a megnyiszált poéta-fej, csárdaasztalon, borospoharak közt… Egy utolsó vidám óra, mielõtt odakerülne az üzlet-zseniális unott feleség mellé, akitõl egy másik asszony­hoz menekült volt élõkorában, hogy aztán ettõl a szeszhez meneküljön…

Ez a bolyongó koponya velõ nélkül is nagyszerû verseket tud adni. Nagyszerûbbet talán, mint a szintén bolyongó, eleven Hartleben eleven feje. Arról pedig nem tehetünk, hogy az eset kissé hajmeresztõ. Igaz és emberi. És költõi. Gringoire-uccse!…

Budapesti Napló 1905. február 24.

A. E.