39. MAGYARUL IS TUDNAK

Úgy van. Tudnak azok mindent. Még magyarul is tudnak. És mi még néhány évvel ezelõtt csak annyit tudtunk õ róluk, hogy „Yokohama, Nagasaki, Hakodate, hajh”.

Yokohamában meghal egy magyar, aki Komáromból vándorolt a krizantémok országába. A japáni hivatalos urak erre levelet írnak Komáromba - magyarul. Ha megcáfolják ezt a hírt, akkor sem baj. Bizonyos, hogy a kis muszkaverõk magyarul is tudnak, ha kell.

Hiszen már írtak is így egynehányszor. Egyébként is bizonyos, hogy e messze emberkék ismernek bennünket. Francia lapok írják, hogy fegyházaik magyar szisztémájúak. Most meg a dohánygyáraikat is magyar mintára fogják megcsinálni. Talán a postájuk is tõlünk okult.

Magunk is ismertünk egy kis japánit, aki a magyar alkotmányt jobban ismerte, mint szeretett dalmát testvérünk, dr. Trescica Pavicica osztrák képviselõ úr, aki most ott künn Amerikában - így írják az amerikai magyar újságok - szláv szövetséget csinál ellenünk, s Európa veszedelmének hirdet bennünket.

Hát egészen haszontalan náció mégsem lehetünk, ha e praktikus kis csoda-emberkék törõdnek velünk, És errõl érdemes beszélni. De csak szomorúan.

Mióta õk csinálják a történelmet, a kis japániak, nagy a gusztusunk rokonságba lépni velük. Banzájozva vélik köztünk sokan, hogy mi is olyan kiváló nép vagyunk. Majd csak egyszer mi is megszólalunk.

Holott pedig ez a vélemény a magyar nacionalizmusnak egy bogara csak. Persze, persze. Mi csak azt csodáljuk, hogy õk verik a muszkát. Ez imponál ugyan ma az egész dicsõ kultúr­vi­lág­nak. Csak Nyemirovics Dancsenkó, ez a zseniális harctéri riporter árulja el néha akaratlanul, komoran, hogy ezek a modern hunnok nem afféle kultúrbestiák, okvetlenül hadakozó félvadak. Megélnek ezek majd háború nélkül is. Csak engedjék, hogy éljenek. Miközben fájdalmasan, de hõsiesen áldozzák föl a maguk sok ezrét, az országban szakadatlanul folyik a munka. Az idegen túristák, világutazók szabadon járják be Japánt. És ámulnak. Mi Amerikától félünk? Itt Japánban nõ Európa fejére egy különb és emberibb kultúra. Ha ez sárga veszedelem, hát - sárga. De miközben Mandzsúriában ömlik a vér, az egész világ államait tanuló és tanulmányozó japánok kóborolják be. Sõt luxusos vágyúak is akadnak közöttük. A Riviérán az idén már nagyon sok a japáni. És a párizsi Szalónok legszenzációsabb mûalkotásai, míg a francia kormány magyar módon kunktátoroskodott a megvevésükön, elkeltek. Megvették a kis japániak, s elvitték a tokiói s egyéb múzeumokba. S miközben Mukden körül világrengetõ csata folyik, Komáromba magyar levél érkezik Yokohamából.

Ilyen ördögök ezek a sárga ördögök. Bárcsak igazuk volna a magyar nacionalistáknak. Bárcsak rokonságban volnánk velük.

De nem vagyunk. Õk még magyarul is tudnak. Mindent tudnak. Az egész világgal tudnak számolni. Mi ellenben keveset tudtunk, s azt se jól.

Van egy, néhány hét óta tartogatott, furcsa, bizarr, de nem is olyan lehetetlen ötletünk. Magyar nagy és pénzes uraink alapítsanak magyar ifjak számára vagy tizenöt stipendiumot. E stipendisták egy-egy évet töltsenek künn, Japánban. Hátha igaz a hunn-rokonság. Hátha ott, szélsõ Keleten a rokonainktól könnyebben megtanulhatnók mindazt, amit itt Nyugaton kellett volna, s nem tudtunk…

Budapesti Napló 1905. március 2.

A. E.