43. A KÉT DARMSÄTDTER

A két Darmstaedter esete iszonyú. Éji harc apa és fiú között. A fiatal Darmstaedter négyszer szúrja éles késsel mellbe az öreget. Az öreg Darmstaedter tántorogva, vérezve fegyvert kerít, s két golyót lõ a fia szívébe.

Valamikor, nem is régen, a finom, irodalmi rémregények idején sokszor izgatta a lázas fantáziájú írókat az a téma, hogy rémes helyzetekbe s egymással szembe állítsák egy család tagjait. A Kain-Ábel-féle históriák voltak a sûrûbbek. De még a testvérek szerelmétõl sem riadtak meg ezek az akkor érdekes és talán ma is legérdekesebb írók. És emlékezzünk csak, miként hatott reánk a romantikus, nemes lengyel gróf históriája, aki halálos párbajt vív a fiával egy asszony miatt.

A két Darmstaedter esete milyen más. Az apa jómódú ember, aki egész életében kuporgatott. Házmester a saját házában. Típusa a kemény, vad, kicsi pénzszerzõknek, a garas mániákusainak, a kispolgári szívtelen korrektségnek. A fiú pedig az apának önvérébõl fakadt cáfolata. Lop, csal, zsarol, hogy rögtön eldobja a pénzt, amelyet lopott, csalt, zsarolt. Mintha valóságos küldetése volna, hogy harcoljon az apja összekuporgatott vagyonkája ellen. Gyûlöli az apját. Belopja magát lakónak az apai házba. Végre is a két ember, apa és fiú, piszkos, véres éji harcban áll egymással szemben. A fiú holtan marad a párbaj színterén. Az apa gyõzött. Õ talán nem hal bele a sebeibe. A tragédia véget ért.

Akit el nem rontottak a romantikusok, az nem látja kevésbé fenségesnek a két Darmstaedter tragédiáját, mint ama két lengyel grófét például, akik asszonyért gyilkolták egymást.

De sõt hatalmasabbnak látja a két Darmstaedterét. Itt nem két férfi, nem is az apa és fiú, de két világnézet csapott össze s számolt le egymással. Ha nem félnénk a gúnyos megmosoly­gástól, azt mondanók, hogy Nietzsche ki nem fejlett típusa harcolt itt. És a dionüszoszi típus vesztette el a harcot, a fiú, aki a maga vad ízlése szerint ugyan, de az életnek volt a papja. És gyõzött az életrõl való lemondás, a józanság és a pénz, a vagyon, mely önmagáért akar és tud lenni. A züllött, pénzszóró fiút megölte a szigorú, pénzõrzõ apa. A két Darmstaedter harcában elbukott a dionüszoszi életfelfogás.

Talán, ha asszonyról lett volna szó, sohse fejlik ki tragikum apa és fiú között. De többrõl van szó: a vagyonról. És nem azt szimbolizálja-e a két Darmstaedter esete, hogy a pénz fölötte van már a vérségi köteléknek, s fölötte van minden földi értéknek. Az öreg Darmstaedter nem bánta, ha már õ meg is hal, de a pénzét ne fecsérelhesse el a fia.

És ez az idõnek az igazsága. Világszerte divatos ugyan a gondolkozás kultusza, sõt még a poéták is mintha újra divatba kezdenének jönni. De az álmok el akarnak most már menni végleg a földrõl. Az álmok, mámorok és a régi rendû vágyak. Ám valójában az emberi vágyak meglelték a pozitívumot. Minden mai földi küzdelemnek célja: a vagyon. A többivel, a gondolatokkal, érzésekkel, hagyományokkal és a többivel csak éppen áltatjuk magunkat.

A két Darmstaedter tragédiája rettenetesen mutat reá erre a pozitívumra.

Budapesti Napló 1905. március 7.

A. E.