55. MIKLÓS JUTKA KÖLTEMÉNYEI

Miklós Jutka talán nem is sokára már, a maga dalait fogja dalolni. Több dicsérettel, több reménységgel nem is lehet ám ennél lenni egy fiatal poétához. Pláne magyar poétalányhoz, akinek majdnem minden társnõje - s maga is egy kicsit - azt hiszi Annie Vivanti Budapestig jutása óta, hogy a nõpoétának nem lehet nagyobb feladata, mint Szaffót játszani, amellett, hogy nem felejtkezik meg más poétákat sem utándalolni. Miklós Jutka e hibájából is szabadulhat, mint a többibõl. Nem ír majd Ikarosz-dalokat, de bátrabb lesz mégis Ikarosznál. Nem énekli meg a maga Dalait. El hagyja maga mögött röpülni a nagy újságeseményeket és azokat a hangulatokat, melyeket idegen versek adnak neki, s melyek az õ finom, gazdag leányszívében összecsereberélõdnek az övével. Ha ezekrõl lemond, majd meglátja, mennyi marad neki, mennyivel több marad. Hogy a saját versével biztassuk:

„Az lesz a nap! - Ha megtalálom,
Amit kerestem - sóvárogva vártam!
- S újjongva kiálthatom a világba,
Hogy megtaláltam!… megtaláltam!…”

Találja meg a maga lelkét, ezt a sok érzésû, erõs, de nõiesen erõs, ma még nagyon fiatal lelket, s akkor - majd meglássa - mennyivel szebb, örvendetesebb lesz a szent titkos lélek-út az érzésektõl a dalokig. Valami azt sejteti velünk, hogy Miklós Jutkának nem lesz a sorsa, mint annyi újabb versíróé volt: az örökös sokat ígérés. Meg fogja járni a poétakészítõ érzések, kétségek és küzdelmek belsõ kálváriáját s majd elibünk áll, mint ama kevesek egyike, ki megkövetelheti, hogy meghallgassák, ha dalol. Csinos, formás elsõ verseskönyve (Singer és Wolfner bizománya) több, mint egy poétai látogatókártya, azért akartunk mi is e sorokban egy kis külön melegséget éreztetni.

Budapesti Napló 1905. március 24.

A.