70. WESSELÉNYI MIKLÓS EMLÉKE

Budapest, a hivatalos Budapest, a mai napsugaras tavaszi vasárnapon egy szép ünneppel arra figyelmeztette Budapestet, a nem hivatalos Budapestet, hogy volt egyszer egy rongyos, falurangú Pest város, s mikor ezt a rongyos, falurangú várost elborította a Duna, akadt valaki, aki ezt a Pestet érdemesnek tartotta arra, hogy érte s inséges, rettegõ lakosságáért nem kisebb és veszedelmesebb hõsiességet tanúsítson, mint Leonidász Hellászért. Báró Wesselényi Miklósnak hívták e hõst. E dicsõséget a franciskánusok templomának falán beszédes, szép jel hírdeti ma óta. Milyen nagy volt az az ember, aki érezte, megérezte, hogy ez a rongyos, falurangú város mije az országnak. S hogy kell, azaz hogy kellene szeretni ma a magyar embernek Budapestet, ha nagy Wesselényi Miklós a régi Pestet úgy szerette! Hát szereti is. De egy kicsit fájdalmasan. Mint az olaszok poétája Rómáról énekli: „mi Rómát kértük, s ti Bizáncot adtatok”, sokan azt vallják magyarok, hogy mi „Budapestet kértük, s ti Karthágót adtatok”. Talán nem igazságos ez. Van óh fogyatkozása sok Budapestnek, de mégis csak szíve ez országnak. Európája és büszkesége. Legyen különb, õszintébb. mûveltebb, magyarabb is még, aztán becsületesebb, dolgosabb és szolidabb. Legyen s lehet. Ma, amikor elkésetten 1838 március közepének gyászos napjaira s Wesselényire, az árvizi hajósra emlékeztünk, erõsödjünk meg a hitben, hogy Budapest nagy lesz, szebb, jobb és gazdagabb. Érdemes arra, hogy utolsó csöpp vérükig szeressék az eljövendõ, Wesselényihez hasonló nagyok.

Szólhatnánk arról, hogy ennek az országnak más is volt Wesselényi, mint árvíz-Leonidásza. Szólhatnánk arról, hogy elismerésében fukar volt eleddig Magyarország e nagy emberéhez. De ez zavarná a mai ünnep áhitatát, s egyébként is a kegyeletet erõszakolni nem lehet. A társadalmak értékmérõje a kegyeletadás tudományának a mértéke.

Talán a nem is sokára következõ magyar társadalom be fogja vinni Wesselényit is a legnagyobbak Panteonába.

Budapesti Napló 1905. április 10.