89. PÉNTEK ESTI LEVÉL

Ma este már egy esztendeje. Egy esztendeje már, hogy itthagyott bennünket sivárságunknak fejedelmi dísze, kinek neve Jókai Mór. Pennás emberek siránkozának ma, hogy íme nem siet ez ország Jókai szobrával. Nem érzi, ki volt neki a mesék nagyura. Mert késik ama szobor.

Hát csak késsék is. Bizony csak késsék. Várjon a mi író Jupiterünk különb idõkre. Néhány nap alatt olyan tanítást kaptunk a szobrokról, hogy félünk. A Kossuth-szobor és a Szabadság-szobor dolga oltotta belénk e nagy félelmet. Tetszett már ugy-e hallani, minõ meddõség zokogott ki e két szoborpályázatból? Óh, iszonyú meddõség. Csak azt bajos megállapítani, kik a meddõbbek, a mûvészek-e, vagy jurorok, kik ítélkeznek a mûvészek felett.

Mondunk valamit. Ha a magyar mûvészek képtelenek ma ihletést kapni Kossuth Lajos és a nagy idõk emlékének megfaragásához, csukják be a boltot azonnal Kossuth Ferenc és Apponyi Albert. Nemzeti föllendülésrõl szaval Pozsgay Miklós és a legkisebb számú hordár is. Ha csakugyan 1848 buzog újra a lelkekben, kiken lehetne ezt jobban obszerválni, mint a mûvészeken, a néptömegek lelkének és idõjárásának finom barométerjein? És még a mûvészek sem tudnak dokumentumokkal szolgálni? Akkor ez az egész országos cécó hazug. Ez a nagy hazafias mámor nem igazi.

Ám jó. Mondjuk, hiszen sokan mondják, maga a derék öreg szerzõdtetett francia tekintély, Bartholomé is effélét mondott: bátran lehetett volna a beérkezett pályamûvek közül választani. Miért nem tették? Micsoda titkok lappangnak e két fura pályázati eset mögött? Miért az elzárkózás? A halasztás? A mûvészek keserítése? A publikum egyébként is kevés melegségének lehûtése?

Nagyon rosszak voltak a pályamûvek? Tetszett volna kijelenteni juror uraiméknak: a magyar mûvészet ez idõ szerint olyan koldusnak tetszik elõttünk, hogy várni fogunk, míg jönnek a zsenik. Ez õszinte beszéd lett volna. Igaz, hogy mi nem vagyunk ilyen fene-szigorúak. Ha obligát vásárlást eszközölünk, mint például az idei tárlaton is, hát megveszünk mi mindent. Csak név legyen a kép s szobor alatt, de - név! Aztán ha Velencébe kell kirukkolnunk, elszállí­tunk mi oda mindent. Csak úri helyekrõl jöjjön, jó modorú emberektõl, kártyapartnerektõl, klubpajtásoktól, ivó kamerádoktól. Szóval és magyarul: hagyjuk mi egymást élni.

Én nem értem ezt a Bohnicseket, miért hagyott itt bennünket. Nincs több ilyen náció még. Itt szépen lehet élni, akinek van kibõl és mibõl. Úgy látszik, a sors megirigyelte az operaháztól, hogy kezdett jól menni a dolga. Bezzeg most malõr malõrt követ. Wagner-ciklus s hangulatos kapuzárás reménysége egyelõre fuccs.

Tanulna a Nemzetitõl az Operaház. A Nemzeti bizony nem hagyja zavartatni magát. Csinálja vígan tovább az õ saját külön magyar ciklusát. E héten szerencsére csak egy felvonásossal gazdagodott a magyar irodalom. Dezsõ írta, a színész. Egy szál mirtusz. Ez a címe. Mintha összebeszélt volna ez a Dezsõ a Népszínház premier-írójával, Farkas Imrével, ki szintén egyfelvonásos operettel rukkolt ki. Jeanette a címe. Szöveg és muzsika a Farkasé. A Dezsõ darabja egy dramatizált Farkas Imre-románc. A Farkas Imre operettje pedig muzsikailag olyan, mintha a szerzõ lopva lekottázta volna, mikor a Nemzeti Színház színészei drámát énekelnek. Egyébként pedig Dezsõ darabjában nincsenek éppen olyan csinos versek, mint a Farkas Imréében. Azaz pardon. A Dezsõ darabjában nincsenek is versek.

Miközben pedig a Királyszínház trónját visszafoglalja Fedák Sári, a kedves régi miss Halton estéire készül a Magyar Színház, a budai bódét hirdeti Vidor, s Frizzót böjtölgetné már ki, ha lehetne ugyancsak, Krecsányi a Városligetbõl; a Vígban vígan játszanak a németek. Ezek a németek nagyon jó kollégák. Föltették magukban, hogy õk bizony nem fõzik le magyar aktor-társaikat. Nem is fõzik. De azért van lelkes közönségük. Ha egy új Bach-korszak következnék - a lelkünk fáj, de úgy sejtjük - Budapestet háromnegyed részében vissza lehetne germanizálni. De ebbõl nem az a tanulság, oh méltóságos koalíció, hogy Bartha Miklós az államtitkár legyen. Több kultúrát és több vagyont ennek az országnak. A magyarul beszélõ õrnagy urak késõbb is jöhetnek. A magyarság, a nemzeti erõ: a kultúra. A kultúra pedig csak jó módban szeret tenyészni. De kultúra kell. Kultúra bizony, Makkai Zsiga bátyái e szegény országnak!…

MK 1905. május 7.

Diósadi.