93. PARASZTSZÍVEK

- Bemutató előadás a Nemzeti Színházban -

I.

Mikor a Cunard Line partra szállítja Amerikában az utolsó magyar parasztot, nem lehetetlen, hogy idehaza végre egy becsületes igaz írás fog születni róla, az elhagyottról, meg nem értettrõl, néhairól. Addig pedig kendtek, testvéreim vigyázzanak magukra, míg idehaza vannak és magyarok, s odakünn is, míg amerikai angol nem lesz kendtekbõl, s ha majd odakünn magyar komédiások mennek a kendtek mulattatásukra, el ne higyjék valahogy, hogy édes szüléik olyanok voltak, mint a komédiás mutatja.

Leglevegõsebbül, leglelketlenebbül mégis csak a színpad bánt el a paraszttal. Néhol még csúfondárosan meg is rontotta. Ahol a paraszt népszínmûvet látott, sok helyütt elkezdte utánozni a színpadi parasztot. Talán Justh Zsigmond tudott volna errõl beszélni. Ami komoly, értékes népünket nem vettük komolyan, míg komoly és értékes volt. Most züllõben, pusztulóban van, s most kezdenõk rajzolni. De most meg a régit, s ezt is rosszul. Szalóky Elek, kinek ma Parasztszívek drámáját mutatta be a Nemzeti Színház, szinte tüntetõen azon buzgólkodik, hogy igazi parasztéletet mutasson nekünk. Csakhogy önkonstruálta parasztéletet mutat. A régi népszínmûíróknál jóval modernebb. De nem írónak, hanem embernek. A régi, hazug népszínmûírók egyik-másikában volt kisebb-nagyobb adag mûvész. Szalókyban egy csöppnyi sincs. Nem álparaszt, mint parasztíróink nagy része, de még kevésbé való az egységbenlátók ritka gárdájából. Összerakott egy sereg fizikai és lelki motívumot. Szép ez, hiszen szép a tengerpart sok tarka kavicsa. De tessék ebbõl építeni. Ne vegye zokon: egy lépéssel sem hozta közelebb hozzánk a verejtékezõ, gatyaviseletû, de még a mi lelkünknél nem is régen originálisabb, erõsebb, magvasabb lelkû parasztot. Élhet, szerethet s ölhet néha talán úgy, mint Szalóky mívelteti ezt velük, és Szalóky Eleknek még sincs igaza. Mert ez esetben az egész történet egy eset. Élettelen, ha életbõl való is. Semmiesetre sem látja meg mûvészember.

II.

A Tisza mentén, tanyák közt, tanyán, ahol a legényember nem nagyon válogathat a nõben, olyan szerencsésen jár Zsófi szolgáló, hogy beleszeret a gazdája. A gazdája, aki özvegyember. De beleszeret a gazdája nevelt fia is. Sõt beleszeret az e legény is, akibe Zsófi szerelmes. A gazda és az a legény, akit Zsófi szeret, csak úgy anyakönyvvezetõ és pap nélkül akarnák Zsófit. A nevelt fiú, a gazda öccse, ki maga is fattyú s valahogy nem egészen tökéletes, a hitvesárt is érdemesnek tartja megadni Zsófiért. A gazda nehéz szívvel, de nyilván ama nem erkölcsös hátsó gondolattal, hogy így közelebb férhet Zsófihoz, beleegyezik a mésalliance-ba. Zsófi pedig csak azért megy férjhez ehhez a legényhez, hadd lássa a másik, hogy mégis csak tanyás gazda felesége lesz. A gazda legyeskedik a gyámfia asszonya körül. Az övé a vagyon. Talán ezért megy bele a játékba Zsófi is. Meg hát az urát nem szereti. A férj pedig, akár egy francia vígjáték férje volna, nem látja, hogy kire kellene igazán féltékenynek lenni. Sõt egy-kettõre, egy arató-napon, leüti a gyámapját, mikor az az õ nagy, tüzes szerelmérõl beszél Zsófinak, s átöleli a Zsófi derekát. A szerelmes öreg meghal, de elátkozza a gyámfiát, s vagyonát - Zsófira hagyja. A férj megy a szegedi Csillagbörtönbe, s rábízza feleségét arra, kibe voltaképpen Zsófi szerelmes. Az öreg elpusztult, a fiatal a tömlöcben. A két szerelmes összeköltözik. Az asszonyból most tör ki az asszony igazán. Szerelmes, mint egy szerelmes lupa. Mivel pedig parasztéknál sem olyan szerepetlen a vagyon, mint a régi népszínmûírók elhitették, az asszony, hogy bebizonyítsa szerelmét, ráíratja vagyonát a szeretõje nevére. De ez nemes lélek. Az a terve, hogy ha hazajön a rab, visszaadja neki a vagyont, hogy ez áron az mondjon le az asszonyról. A rab hazajön, s látja, hogy milyen komplikált, szomorú tragédia hõsévé tette õt az élet, illetve Szalóky Elek. Beleöli magát a Tiszába.

III.

Mindez nem érdektelen. És pillanat méretû igazság sok van benne. Sõt új alakok. A parasztbohémek például, a pusztázók. A darabban nincs olcsó törekvés okvetlen hatásokra. Néhol szinte életszerûen nyugodt a tempó, mert az élet, óh drámaírók, akkor is nyugodt, fenségesen nyugodt, mikor mi a drámák anyagára alkalmas szamárságokat csináljuk. Csak éppen a történet élettelen. Csak éppen meggyõzni nem tud bennünket a színpad, hogy õ rajta most az élet egy szemléltetõ áradata csap keresztül. Ez a darab bizony egy levetkeztetett népszínmû. A népszínmû sallangjai néha szinte mûvészi hatások határáig vihettek bennünket. Itt a szép sallang sincs meg. A darabot súlyosbította egy lehetetlen dialektus. Ha azt mondanám, hogy nagyon rosszul játszották a darabot a Nemzeti Színház mûvészei, akaratlanul dicséretet mondanék. Hát nem nagyon rosszul, de meglehetõsen rosszul játszották. Cs. Alszeghy Irma néhol sok meglepõ igazságot talált szerepében. Vagy adott bele a maga jóhiszemûségébõl, de sok helyütt volt színtelenebb a szerepénél is. Rózsahegyi otthon volt persze egy kisbéres szerepében. Még talán Gyenes, a gazda s Gabányi és Rákosi Szidi a pusztázók szerepében csináltak valamit. Azok, akiknek szenvedélyén sarkallott volna az élettelen történet, Mihályfi, Bakó igen rosszak, de nehogy dicséretnek vegyék. Másként rosszak. A többiek is nemkülönben. A szerzõ helyett, kit az elég ritka közönség szólongatott, a rendezõ mondott köszönetet.

Dyb.

P. S. Szalóky Elek színmûve egy irodalmi pörre adott okot, témát és anyagot. Balassa Ármin szegedi szerkesztõ és író Parasztszívek címmel írt egy egyfelvonásos érdekes parasztdrámát. Játsszák szerte a vidéken. Szalóky ebbõl csinálta a darabját. Sok huzavona után a két író nem tudott megegyezni egymás között. Bizonyos, hogy Szalóky a harmadik felvonásban különösen sokat vett át Balassától. Viszont õ egy egész más drámát írt alapjában. A Balassáénál - szerintünk - az élettõl és az élet színpadi mûvészi ábrázolásától még messzebb illanót. De plágiumról nem lehet szó. Más tekintetekrõl talán igen. De mi ezekben nem ítélkezhetünk most és itt. Mindenesetre, ha már kölcsön kér az ember, többet mutasson fel, mint Szalóky Elek. Egy kis erõvel egészen kitörölhetett volna minden hasonlatosságot. És talán így, fölszabadulva, több lett volna a dráma mûvészete és igazsága is.

Budapesti Napló 1905. május 14.