115. STRÓFÁK A STORTHING-SZENZÁCIÓRÓL

1. Bölcs ember sohasem lehet szerencsétlen, és Oszkár király bölcs ember. Különben pedig könnyû egy országot elveszteni annak, akinek még marad egy országa. És Oszkár király zsur­naliszta-temperamentum. Forradalmár. Nem is lehetne más. Hiszen Bonapartét a forradalom adta, s a Bernadotte-okat Bonaparte adta a világnak. Még Oszkár királyban a sansculotte-ok vére dolgozik. E percben talán éppen arra gondol, hogy Gallia milyen másképpen szakított az õ XVI. Lajosával. És igen-igen lenézi az õ kis norvégjeit.

2. Gusztáv Adolfnak hívják a svéd és a norvég trón örökösét. Jó neve van. Bele lehetne halni. Mint ahogy az ilyen jó nevekbe sok derék élet pusztult bele. Kellemetlen kis eset, mikor az ember nevet örököl. III. Napóleont Szedánig hajtotta a neve. Csak ifjabb Dumas-nak volt meg a szerencse-gyermekek szerencséje, hogy nem pusztult bele a nevébe. Arany Lászlóra ráfogták, hogy az apja írta a Délibábok hõsét. A kis Petõfi Zoltán még rosszabbul járt. Fiatalon halhatott meg végelgyöngülésben. Valamikori nagy emberek nevét viselni nem könnyû dolog. És most tessék elképzelni, a svéd és a norvég trón örökösét Gusztáv Adolfnak hívják. Meg lehet rögtön érteni, miért fáj a norvég Debrecen, mint a Neue Freie Presse nevezi, a trónörökösnek a legjobban. A királyok még csak beletörõdhetnek az elcsapatásokba. De a trónörökösnek méltán rosszul eshetik az efféle hecc. Amit nem is olyan nehéz megérteni.

3. Ibsen talán a Peer Gyntben, talán máshol, iszonyúan tépázza a maga népét. Régi poéta-szokás. Horátius is így csinálta. Heine gúnyjai a mamlasz Germánia ellen Heinének fájtak legjobban. Schiller is elárulta néhányszor a hazáját, mint legnémetebb költõóriás. Byron annyit rakott a maga népére, hogy az anglofóbia még századokig elélhet e gúny-raktárból. Brown[ing] röviden civilizált barbároknak nevezte fajtáját. Carducci úgy átkozza olasz honfitársait, hogy az már szinte sok… És Ibsen népe fogja magát, s mindjárt ott kezdi a cáfolatot, ahol Ibsen húsz évvel ezelõtt álmában sem gondolta. Az embernek kedve volna regulát csinálni, hogy boldogok azok a nemzetek, melyeket költõik elátkoztak. De nem merjük tenni. A mi honi Pósa Lajosaink, Lampérth Gézáink igen meg vannak elégedve a maguk nemzetével. Mégis szép volna, ha Ibsentõl el nem maradt volna a gondolkozás. Azt zokogta õ versben, hogy az õ nációja csak töprengni tud, határozni nem. Pedig hát talán elég határozottan cselekedett ezúttal a fjordok nemzete?

4. „Minélfogva…” Így kezdõdik a storthing határozata. Az isten neve pedig egyetlen egyszer sem csendül meg benne. Stilárisan sem méltó például Ibsenhez vagy Björnsonhoz. Nálunk egy municipális határozat valamely utca elkeresztelésérõl lendületesebb volna, mint a storthing beszéde, mikor világhistóriát csinál. Milyen szegények ezek az északi népek…

Budapesti Napló 1905. június 10.

A. E.