118. JÓZSEF FÕHERCEG

Öreg Demokritosz, régi-régi bölcs ember, mindig veled sóhajt, sír és, oh hányszor sóhajt, sír veled a világ:

- Oh minden elmúlik, oh minden elmúlik…

Ime elmúlott Palatinus Jóska is. A magyaroknak volt a fenséges ura. Nagyéletû fejedelmi úr volt.

Siratót tart e most zenebonázó, szegény ország. Oh áldott ez a föld, jó ez a föld. Oh milyen könnyen esik ez szeretetbe. És hogy is szeretik, akit itt szeretnek.

Nincsenek ám itt büszke Don Cézár de Bazanok, akik gyilkos, gõgös igéket vallnak a föld hatalmasairól. Mi, oh, szeretjük a nagyurakat, ha csak azok egy kicsit is szeretnek minket.

Palatinus Jóska, te voltál a megmondhatója: érdemes ám minket egy kicsit szeretni.

És siratunk téged, és siratunk téged öreg Demokritosszal a régi bölcs emberrel:

- Oh minden elmúlik, oh minden elmúlik…

*

Ha élt volna egy-egy másod, mióta Ottokár hadai futottak, ma a világ itt körülöttünk sugarasabb, boldogságosabb világ volna.

Szomorú komédia az, amelyhez a te magyar-dicsõséges életed ad egy kicsi derût. Sohse akartunk mi mást, mint hogy szeressenek egy kicsit minket. Mi még a karddal is ölelésért vagdostunk. Keletrõl hoztuk, s máig is megõriztük a régi lelkünket. Mi hûségesek, engedel­mesek, jók és szeretettek akarunk lenni. Boldogan, gyermeki örömmel emelünk urakat magunk fölébe, s nem kívánunk mást, csak higgyék el a mi uraink, hogy jók vagyunk, hívek vagyunk mi. És századok drámáiból rakódott össze a mi nagy tragédiánk: nem akarnak bennünket a mi uraink szeretni. A nemzetek színpadján mi a „théâtre d’amour” aktorai voltunk. Örök ambíciónk a hûség, örök szomjúságunk a szeretet volt.

Ha élt volna mindig Palatinus Jóska!… Ha lett volna mása mindig magunk fölé emelt uraink között, minden milyen másképpen volna, másmódon volna…

*

A magyaroknak fenséges ura hosszú invitációt kapott ahhoz a csodálatos, örökös, mégis-mégis csak szép monstre-lakomához, amelynek a neve Élet… Megáldott élet a hosszú élet. Áldottak az örömei, a szenvedései és áldottak mindenekfölött a vonzó érzései. A halhatatlanságért semmit sem kell voltaképpen csinálni, csak szeretni, nagyon szeretni. Habsburgi József szeretett bennünket, s lám, már életében szárnyaikra vették a regék. A regék pedig az Élet és a Halhatatlanság között szoktak közeledni szárnyas szekerükkel.

Hogy is nem tudják azt a nagyurak, hogy milyen jó, milyen békességes, milyen szép dolog az: szeretve lenni. Ha temetett az alcsuti nagyúr, vele temettek, vele zokogtak kies Vágvölgyön, székely hegyek között, kun-utódok földjén, dombos Szilágyságban, mindenütt. És ha örült, hogy örültünk mi mind…

És aggódó lelkeink miként repültek a tenger felé, hol is viaskodott a halállal, a nagyurak nagyurával, a mi jó nagyurunk.

És mégis, oh, szép dolog e földön, sokáig élni, ha kínnal is alszunk el. Nem olyan hideg ez a világ, még ha fenséges urak vagyunk is, ha jók vagyunk, ha sokakat szerettünk, s ha sokan szeretnek bennünket…

*

És állj elõ, öreg Demokritosz, régi-régi bölcs ember újra:

- Oh minden elmúlik, oh minden elmúlik.

És mi a mai siratóban, melybe kavargó, zavaros zenebonákból tértünk be megdöbbenten, gyásszal, visszakiáltjuk:

- És megújul minden, és megújul minden.

Életek, minõ a Habsburgi Józsefé volt, e földön, ez uraink szeretetére szomjas földön, telehintik a lelkeket csírázó, szent hittel. Magyarok fenséges ura, áldassál, hogy szerettél minket. Ime sírunk, sírunk. De megújul minden, s ha valaha jobban lesz, szebben lesz, gyermekes, küzdelmes, hívõ, szépséges álmaink szerint lesz minden, akkor magyar-dicsõségû Habsburgi József, emlékezni fognak mindenek, hogy te és tieid szerettetek minket, s hogy te értünk is éltél egy kicsit…

*

Nem lehet az másképpen: a mi szeretetlenségünknek ki kell engesztelõdnie a jövõben. Valamikori, Ottokár-verõ Habsburgi Rudolfnak ez elpihent, lelkével hozzánk símult sarja õ vonzó érzéseiben, áldott magyarságában ezt jelentette már, ezt hozta nekünk elõ a jövõbõl. Mert nem történnek semmi és üres történetek a világon. Történnek mindenek egy nagy akarat nyilvánulása szerint. És ha netán valahol, akkoriban úgy is vélték azt, hogy õ csak színben, módokban lesz a miénk, urainkért sóvárgóké, oh rosszul vélték. Ez már a mi erõnk. Az alcsúti nagy öreg úr, a jó, a magyar, a bennünket szeretõ, bizony magyar lett igazán jó szívének erõs gyökeréig. És itt hagyja testamentumképpen a jövendõnek, melynek õ fensége hírnöke volt, intését és reménységét. Nem lehet az másképpen. Mert ha minden elmúlik, minden megújul. És megjobbul a világon minden.

*

Nagy siratónkból csak a megújulás, csak sarjaid reménységétõl vígasztalva, elköltözött fenséges urunk, nagy gyászban sóhajtjuk újra íme:

- Oh minden elmúlik, oh minden elmúlik…

Budapesti Napló 1905. június 14.