125. A HAZAFISÁG REVÍZIÓJA

Csakugyan él az a tendencia, amelyrõl Beöthy Zsolt mondott panaszt a pécsi tanárgyûlésen? A hazafiság revízióját csakugyan sürgeti már egy-két magyar tanár? Áldja meg õket a magyarok istene. Bátor és nemes férfiak õk, ha vannak. Hallom a nagyváradi jogászok üvöltését, amellyel egyszer Vázsonyi Vilmost fogadták, aki Debrecenben azt merte mondani, hogy a történelmet ma még úgy tanítják az iskolában, hogy kultúrbestiákat nevelnek belõlünk. Kecskeméti Gyõzõ kurucbrigádját látom. És emlékezem, milyen fájdalom ért, mikor elõször sejtettem meg, hogy hogy hazudoztak nékem sok-sok esztendõkig tiszteletreméltó tanár­emberek. Shakespeare az angol Csiky Gergely. Bizonyisten ilyeneket mondtak. Magyarország Atlaszhegy, mely a világot tartja. És aki a hazát fohászkodva és sokat emlegeti, az mintaember. Tudós, politikus, költõ, jellem, polgár és a többi értéke: a szép fohászkodás a hazáról. Mint azt nessipálék tették, s teszik. Hogy is megölnek bennünket a haza nevében. Betapasztják szemeinket, s bevattázzák füleinket. Extra Hungariam non est vita. Nem tréfa, és nem közmondás. A haza nevében bedugaszolt lelkû embereket adnak a szegény hazának.

Hát végre akadnak tanáremberek, kik e nagy bûnt megbélyegzik. Van-e abból haszna a hazának; ha szûk látókörû embereket nevelnek neki? Olyan egyszerû e dolog. Az ember sírni szeretne dühében, hogy ez - kényes kérdés. Nem a hazafiság revíziójáról van szó, habár a frázis ügyes. Arról van szó, hogy a csámpás, elfogult, kártékony hazafiság-magyarázat helyébe jöjjön már az igazi magyarázat. És az igazi hazafiasság. Jöjjenek a szabad, messzelátó, büszke szemek, a halló fülek, az értõ és hasonlító elmék. Ne ordítsuk mindig a hazát, de szeressük, s legyünk számára olyan értékesek, olyan jók, amilyenek csak lehetnek e nagyszerû, világosodó korszakban fejlett kultúremberek. Egy statisztikus bebizonyította, hogy minél kisebb és elmaradtabb egy ország, annál hosszabb a nemzeti himnusza. Andorra köztársaságé vagy negyven strófából áll. A tibetiek, mikor nemzeti dalukat el akarják énekelni, tíz napig alig pihennek valamit. Kultúrországban az emberek nem énekelnek folyton a hazáról, s a haza igen boldog.

Egy francia revü, talán a Memoriale magyar dolgokról írván azt kérdi, hiszi-e Magyarország, hogy az õ földjén a fejlõdésnek más törvényei vannak, mint máshol. Szamár kérdés. Szamár gúny. Nem vagyunk olyan feketék, mint az ördögök. És a vak nem látja, hogy öldöklõdnek végre már nálunk is a százados babonák.

Valamire emlékezem. A múlt évben egy francia liceum évzáró ünnepén voltam. A liceum igazgatója búcsúztatta a diáksereget. Az isten, király, haza nem volt benne ebben a beszédben, de istenesebb, királyibb és hazafiasabb beszédet nem hallottam soha. Egy mûvelt társadalom gyermeke a huszadik században miként hevüljön, éljen, dolgozzon: ezt tanította a beszéd. Föl, föl a kultúra csúcsaira s közben törölgessük egymás könnyeit.

Óh be szép is lesz, mikor a magyar ifjúságot ilyen beszédekkel eresztik majd haza vakációra. Mert bizonyos, hogy így lesz. A hazafiság revíziója elérkezik hozzánk is. Milyen keveset fogunk akkor a hazáról beszélni. Milyen bátran fogjuk magunkat hasonlítgatni. Milyen elfogulatlanok, mûveltek, világjárók, dolgosak s magyarok fogunk lenni. Ugye? Jaj volna, ha nem hinnõk ezt így…

Budapesti Napló 1905. július 7.

Lellei.