126. ULTIMÁTUM

Pobjedonoszcevtõl nem rettegnének Berlinben. Kuropatkin is megjelenhetne ott, ha más dolga nem volna. Aki csak kedves a cárnak, kedves volna Vilmos Bülowjának is. A német nép erkölcseit csak a Jean Jaurèsektõl félti a császár. Déroulède-nak inkább megengednék, hogy szóljon Berlin népéhez, mint Jean Jaurès-nak. Kedvesebb a császár füleinek az à Berlin! dühös ordítása is, mint az a rettenetes ige, hogy egymás testvérei minden népek. Jean Jaurès nem mondhatja el Berlinben, hogy a háború nem a népeké. Hogy a hadsereg az emberiség boldogságának börtönõrserege. Hogy a zsarnokok vagy uralkodni vágyók uszítják egymásra a nemzeteket. Nem mondhatja el Jean Jaures, hogy elég volt már a vérbõl, az elnyomásból, a boldogtalanságból. Német testvéreinek nem mondhatja el Jean Jaures, hogy jog, kenyér, kultúra a népek álma. Nem a vér. Nem mondhatja el Jean Jaurès, hogy legyen úrrá már a szeretet a népek között. Nem engedi a császár.

Jean Jaurès otthon német bérenc. Megköpdösheti az utolsó nacionalista, csirkefogó is. A germanofóbia ellen küzd hosszú esztendõk óta, a reváns õrület ellen a francia-német testvérségért. És mégis fél tõle a berlini cézár. Mert a császárokat nem érhetné rettenetesebb csapás annál, mint ha a népek egymást megértenék. Kell a császároknak a gyûlölködõ népszenvedély, kell a császároknak a hadsereg és a háború. És felforgató az, aki békét hirdet. És százszor felforgató, aki az Én Hadseregem-et gondolatban is érinti.

Nagy szerencséjük a népeknek, hogy a cézároknak szinte törvényszerû bizonyossággal, mindig éppen idejében megy el a kis eszük. Napóleon után nem békülni akartak népeikkel a trónok urai, de valósággal õrjöngtek elnyomó-dühükben. Most inog a legnagyobb despotának, a cárnak a trónja. A világot hideglelésként rázza a vérszag undora. Sohse volt gyûlöltebb még hadsereg és háború. Erre az uralkodók prímjátékosa, kit mellesleg kiváló embernek is hirdetnek, a németek császára, kevésbé türtõzteti tirannusvérének esztelen lüktetését, mint valaha.

Jean Jaurès sohse szónokolt Moszkvában. Sem Pétervárott, sem Ogyesszában. A Patyomkint nem õ kormányozza. A felséges cárnak volt gondja arra, hogy a nemzeti gyûlölködés lángja ki ne aludjon. Ha nem szerzett háborút, gondoskodott más mulatságról. Lengyelek, finnek, lemészárolt zsidók, örmények s a többiek tanúskodhatnak róla. Hadseregét is becézte úgy az orosz cár, mint Vilmos császár. A fölforgatók ellen volt neki Szibériája. És mégis, mikor Berlinbõl jön a hír, hogy Jean Jauresnak nem szabad Németország földjére lépni, hírek jönnek Oroszországból is. A vér, a szörnyûség hírei között is szenzációsak. Az orosz hadsereg, az Én Hadseregem, ultimátumot intézett a Hadúrhoz: vagy adjon szabadságot, vagy indul a cár ellen. Ez az egyik hír. A másik úgy szól, hogy a cár leszerelteti haditengerészetét, mert az Én Haditengerészetem már meg is elõzte az Én Hadseregemet. A cár szeretne kezet csókolni Togónak. Mert Csuzimánál segített a leszerelésben, s most mégis kevesebb lázadó hajótól kell tartania a cárnak. Az üzemben levõ História, mely mindennap új ajándékot gyárt a ma élõ emberiségnek, ilyet még talán nem is produkált. Róma cézárjai a föllázadt légiók ellen megnyerhették a népet. A mai cézárok a nép ellen tartják a hadsereget s íme a hadsereg is - nép.

És ezeket ne látná Vilmos császár? Ne értené? És ne látnák, ne értenék ezt minden uralkodók? A népek maguknak akarnak élni. Egymás közt szeretetben. Szabadságban, jómódban és kultúrában. És nincs ma már Én Hadseregem, Én Haditengerészetem. Mintha a néphadsereg félig elkészült volna önmagától. A felforgatóktól védekezni nem lehet. Az idõk törvénye úgy hozta magával, hogy minden emberben egy felforgató él. Még talán Vilmos császárban is. Sõt õ benne okvetlenül.

Jean Jaurès-t nyakon csíphetnék a határon a német zsandárok. De hogy csípik nyakon azt a vágyat, mely milliók szívében lángol már elolthatatlanul? Hogy csípik nyakon a Jean Jaurèsek igazságait? Meddig marad a hadsereg az Én Hadseregem, mely nekiszegezõdhetik e vágyaknak? Az orosz hadsereg ultimátumot küld a Hadúrnak. A História ultimátumot küld az uralkodóknak.

Budapesti Napló 1905. június 8.

(A).