129. NAGELMACKERS GYÖRGY

Meghalt Nagelmackers György. Csodálatosan nem a Pullman kocsi altató hintázó ágyában, holott a stílus így kívánta volna. Villepreux-ben halt meg, elegáns villában, csöndes, nagy szobában. A vasúti hálókocsiknak õ volt az alapítója, és aki holnap a maga déjeuner-jét s diner-jét étkezõkocsiban fogyasztja el, s mikor a vonat berohan az alkonyatba, pihenni indul a hálókocsi felé, egy kicsi megilletõdést ne sajnáljon a villepreux-i halott embertõl.

Novemberben láttam Monte Carlóban. A côte d’azur rapide, Európa leggyorsabb vonata, elõször száguldott ki a ködös Párizsból, s robogott Napfényország felé, a Riviérára. Ez a vonat is az õ ideája volt. Ez a villámszekér, mely úgy vágtat át az éjszakán, hogy a boldog gazdagokat kék tenger, virágerdõ és sugárözön világába röpítse, mint a tüzes vágyakozás. Újságírók jöttek az elsõ vonattal. Bankett volt Nizzában, Monte Carlóban. Blanc úr rakott dús asztalánál azután toszthoz állott föl Nagelmackers György.

Nagy orátor nem volt. Ki is várt tõle elokvenciát? Egy nagy szatócstól. Mit is lehetne arról beszélni, hogy tizennyolc óra helyett alig tizennégy óra alatt röpülhet Párizsból Mentonba a pénz és idõ boldog fecsérlõje? Szalonban, hálókocsiban, étkezõkocsiban?

És amit Nagelmackers mondott, vers volt. Poétává csúcsosodik minden kiválóság. A zseniális mûtrágyagyáros is poéta. Poéta volt Nagelmackers is.

Elmondta, hogy kinevették, Amerikában is kinevették, mikor legénykorral, legénybátorsággal zaklatta a vasútigazgatókat kocsiéttermeinek, kocsi-hálószobáinak új tervével. Mennyi küzdés, kételkedés, reménytelenség után kapott egy kis meghallgatást. Mert a világ nemcsak a messiásokhoz kegyetlen, de az ügyes kalmárokhoz is. Vajon milyen sorsa lehetett annak az ismeretlen õsnek, aki a kétszer kettõt új szóval mondta ki? Bizonyosan rosszabb, mint a Nagelmackersé, e zseniális belgáé. Õ neki hamarabb adott igazat az idõ, mint a testetlen eszmék messiásainak. Fogy a távolság. Az emberek benyüzsgik az egész földgolyót. Új és új gyorsaságú kerekek kattognak bele a legszûzebb vidékek csöndjébe is. És rohan velünk egész modern elpuhultságunk. A francia konyha, a szecessziós szalón, a ruganyos ágy, a könyvtár is, ha kell. Sõt az imazsámolyt is viszi gúnyos prüsszögéssel egyik-másik repülõ avenue. A szibériai vasúton kápolnák is vannak.

Errõl beszélt Monte Carlóban Nagelmackers. És hogy ki látja e haladás, ez igazi haladás végállomását? Errõl beszélt egy poétának szent lázával és önérzetével. Sok sok milliónak megszerzett gyönyörûségében, s habzó, nemes pezsgõvel a pohárban.

Mi nevethetünk ma már. Micsoda nagy dolog is, hogy aludni lehet a vonaton s enni, ha éhezünk? Pedig ez a kis ötlet fölért egy új filozófiai rendszerrel. S ma már sejtjük, hogy öt millió messiásnak nem sikerült volna, ami okvetlenül sikerülni fog a jövõben ama sûrû értelmû, komplikált cselekvésnek, melynek neve: közlekedés. Ez csinálja meg az egy aklot, nem Róma, sem az eszperantó. Otthonos lesz az ember a földgolyón, s otthonos a vágyak félelmes rengetegében.

Akkor, mikor láttam, egy kicsit gyûlöltem is a gazdag, nagyon gazdag belgát, kinek udvaroltak az újságírók. A beszédje után irigyeltem és fölnéztem reá. Milyen nagyok is azok az emberek, kik a hálókocsit kapcsolják a primitív vonathoz, s evvel légióit lázítják fel az emberi igényeknek és törekvéseknek, a jámbor ideológusok mellett, kik ióta-problémáik mellett milliókat sem gyûjtenek, és elvéreznek.

A Nagelmackersek az élet megértõi. Õk hízelegnek az életnek, s az élet minden kis udvariassági szolgálatot pazarul fizet nekik vissza…

Budapesti Napló 1905. július 12.

A. E.