131. A MAGYAR KANADA

A XVII-ik század végén s hajnalán a Forradalom századának Franciaországában is könnyen halt éhen az ember. Hogy így mondjuk, egy kicsit furcsán: csak a francia Zselénski Róbertek találták akkoriban szépnek az életet a Lajosok birodalmában. Szegény franciák pedig búsan útrakeltek Amerikába. Akárcsak mintha XX-ik századbeli magyarok voltak volna. Pedig akkor még egy kicsivel viszontagságosabb volt az utazás. Dehát elmentek szegények. Kanadában sûrûsödtek kiváltképpen össze. Egy darabig kapcsok fogták õket a szent õshazához. A kapcsok széthulltak. Ma már idegen náció a kanadai francia. Utálja nagy Franciaországot. Pedig francia.

Õk francia érzéseikkel ott vesztegelnek XIV-ik és XV-ik Lajos korszakában. Úgy tudják, hogy Franciaországban csak a kiváltságos uraknak szabad jóllakni és lélekzeni. Egyébként jómódúak, ügyesek, amerikaiak. Ha tán franciaságukat egészen elfelejtik, kellemes és nagyszerû érzésekkel gondolnak a gloire isteni nemzetére. De megmaradtak - franciáknak. XIV-ik Lajos korának a nyelvét beszélik. A kis gyermekek Kanadában Catherine-nak, Catin-nak hívják a babát. Akik tudják, e szó mit jelent a mai franciaság argot-jában, megsejthetik, hol maradtak a kanadai franciák az európaiaktól. A kanadai franciák között még divat a sok gyerek. Morálisak, szinte bajorok a lelkeikben. Egy más fajta, mint a francia. Hiszen az európai francia fajta éppen azóta teljesen elváltozott. A Forradalom, Napóleon, Sedan s Dreyfus-ügy voltak azóta.

Utálja, nem érti a mai francia életet a kanadai francia, s Franciaország pusztulásáért imádkozik.

…Hogy miért ez a kis etnográfia? Mert Franciaország népét kezdi nagyon bántani, hogy saját vére úgy elfordult tõle. Pár nap múlva vagy kétszáz kanadai iparos és kereskedõ érkezik Párizsba s Párizs olyan fogadásra készül, mint mikor az anya várja a régen nem látott fiút. Hogy vigyék vissza a hírt Kanadába, hogy szeretik Európában a régen elköltözötteket. Hogy Franciaország egész erejével, szívével szeretné jóvá tenni a históriai bûnt, hogy valamikor francia embereknek el kellett hagyni francia hazájukat. És akik ismerik a viszonyokat, tudós, gondolkozó franciák, mosolyognak. Búsan mosolyognak. Nincs rá eset, hogy a kanadai franciák valaha még együtt tudjanak érezni õshazájukkal. Mert a fátum kegyetlen és igazságos.

De csak ezért oktalan dolog lett volna a kanadai franciákról írni. Más okból írtunk mi. Azért írtunk, hiszen nekünk is van egy magyar Kanadánk. Azt mondják, egy millió magyar él már Amerikában. És nõ a számuk, nagyon nõ. Nemsokára talán többen lesznek õk, mint mi idehaza… Tartsuk meg õket ott künt magyaroknak? Megtörténhetik ez is. Bár arra is szegények vagyunk, hogy itthon megvédjük a véreink magyarságát. De egy bizonyos. Elvesztettük õket. Életünket, lelkünket sohse fogják már azok érteni, akik oda éhesen, búsan, elszántan kimentek. Még ha meg is maradnak magyaroknak. A gloire népe, a hatalmas, a gazdag Franciaország nem tudta a fiait túl a tengeren megõrizni. Hogy tudnók mi? Valamikor azt a szózatot mondták e földön, meg kell bocsátanunk az apagyilkos magyaroknak is, óh mert nagyon kevesen vagyunk. Ma meg harminc millió magyarról álmodunk, de hordatjuk el õket hazulról, ki Amerikába, nehogy egy aratósztrájknál is aratóbb-sztrájkot csináljanak. A fátum lakoltatni fog bennünket a magyar Kanadáért. Megutálnak, meggyûlölnek ott kint saját véreink. S talán megérdemeljük. Mint megérdemli Franciaország, mely valamikor éppen úgy tûrte, hogy dögrovásra jussanak a gyermekei, mint mi.

Budapesti Napló 1905. július 14.

A. E.