137. HAZAFI VERAY

Meghalt a derék János. Az öreg János. A vidám János. A halál nem ijedt meg a verseitõl. Elvitte a költõt.

A magyar géniusz együgyû gyermeke volt. Az volt. Nem volt hülye. Nem volt balgatag. Primitív magyar mûvész volt. Õrjítõen tipikus magyar. Élt, és él a piktor-mása, a politikus-mása, a muzsikus-mása. Sorsa a fokos nyelére volt írva. Neki jönnie kellett. Reá szükség volt. Õ lelkekbõl született. Honi lelkekbõl. Terjedelmes lélekmezõk vannak a magyar globuson, melyeknek õ volt a halma. Sokan ezt szégyellhetik, de így van. János érkezett, élt, mert kellett õ a durva tréfakedvnek, a szimplicitásnak, az ízléstelenségnek. Õse is élt bizonyára már akkor, mikor a turáni mezõkön kóborogtak eleink. Éppen olyan lehetett, mint õ. Konzerváltuk, mert mi jól tudunk konzerválni.

Valaki volt. És ritka ember vette komolyabban önmagát, mint János. Ez is azt mutatja, hogy valaki volt. S ez is azt mutatja, hogy kellett János. A durva évõdést és a krajcárt kevesen sajnálták tõle. Van olyan magyar falu, hol éhen halhatott tíz verejtékezõ ember, de szalonnásra hízott a falu bolondja.

Mi úgy, ahogy vagyunk, nagy falu vagyunk. Szerettük és eltartottuk Jánost. Nem vallottuk be, de muzsafiunk volt. Meg nem ütköztünk élete haszontalanságán. Mert nálunk mindenkiben, a csak magyarosodott magyarban is, él valami a régi ázsiai nomádból, abból az õsemberbõl, aki a sok fantáziát nem szereti, aki röhögni jobban szeret és tud, mint mosolyogni. János a miénk volt. Értett minket. Ösztönei súgták, hogy hasznos dolog balgatagnak lenni. Tehát balgatag volt. Holott nem volt az. Sem hülye. Bizonyítója volt annak, hogy a primordiális lelki vonások ilyen bõségben maradtak meg bennünk. A magyar géniusz együgyû gyermeke volt. Kár, hogy elment az öreg. Valaki volt, s olyan kevés nálunk a valaki. Furcsa lesz, hogy nem lesz. De ízlésünk gondoskodik róla, hogy néki légyen utódja… Íme kezdünk az õ módján verselni. Búcsúzzunk hát az öreg Jánostól.

Budapesti Napló 1905. július 19.

Pont.