140. AZ ELSÕ PIPÁS

Szûz rengetegében az imént fölfedezett Amerikának, riadt, rézbõrû emberek tanyáján, a Hochelagán, látom az elsõ pipás fehér embert. Ferenc francia királynak kóbor hajósa õ. Magasztosulás ragyog durva arcán. Az emberi Prométheusz-mosoly, mely olyan szélessé teszi az arcot, mint az udvaras Hold. Az indiánok remegve néznek a sápadt ördögre. Alkonyodik, s jön a közeli mocsarak moszkitó-fellege.

Jacques Cartier, Ferenc király kalandora, egyszerre millió, kis sátán-szúrást érez. A gyõzedelmes félisten majd megõrül. Nem bír az apró gyilkosokkal. Szepegõ gyermekként néz a meztelen vademberekre. Mit csinálnak azok e sisera-had ellen? Sírni szeretne, és rágyújt az elsõ pipa dohányra. Óh catalaunumi csatánál nagyobb esemény!… A modern ember elsõ pipafüstje!… Mosolyoghatott valahol rejtekén Klió. Nem is sejthette Ferenc király Jakabja, mit mível. Íratik róla, hogy könnyezett a szeme, s marta a torkát a dohányfüst. És megszerette. És elhozta nekünk isteni nagynénjét a burgonyabokornak, a nicotiánát, a dohányt.

Füstben formálódik ki e modern világnak minden igazsága. Szent a füst. Nagyszerû törvényszerûség volt az, hogy a fölfedezett Amerika kényszerítette a középkori embert, hogy modern emberré váljék. A Kolumbusz hajója csalta az emberiséget mai útjára. Átkos, gyötrelmes, gyönyörû útra. Ad astra, vagy a teljes degenerálódás felé? Majd elválik valamikor. Addig megmarad nekünk a pipafüst, az áldott pipafüst. Vígasztalásul adta Amerika.

Messze Saint-Maloban szobrot állítanak Jacques Cartiernek. Az elsõ pipásnak a fehér emberek között. Az elsõ modern embernek. Ki, mikor már istennek érezte magát, gyermekké változott, szepegõ gyermekké. Pedig csak kicsi moszkitók támadtak reá. Ki elõször érezte, hogy néha csak egy csipetnyi dohány tartja vissza az embert attól, hogy rúgja oldalba az életet, s haljon meg szépen, mert bizony nagy ostobaság élni.

Azóta ez a sorsa minden modern embernek. A Kolumbusz fatális útvágása óta. Istenekként nyargalunk. Cselekszünk és álmodunk. Ám hirtelen, gyakorta sírni kezdünk. Észrevesszük, hogy a moszkitó is hatalmasabb, mint a híres homo sapiens. És bölcsesség, vígasztalás, mentség nincs, csak füst. Egészség, pénz, szerelem, dicsõség, mámor: lakolni kell értük. Lakolni kell a pipafüstért. Mert egyre nyüvõdnek a boldogtalan emberi idegek, Kolumbusz, Amerigo és Cartier óta. De a pipafüst a pozitívum, a bölcs, az igaz valami - azóta mégis. Óh áldott pipafüst, ha mindjárt cigarettából is szopunk, szívunk ki!…

Az egészséget valójában akkor hagyjuk el, mikor élni kezdünk. Véres, örök harcban állunk legtöbben a pénzzel. A asszonyok megcsalnak bennünket. A mámor után összeroskad a kedvünk. Jövel, pipafüst. Nehogy nagyon megszeressük most rögtön a nihilt.

Esküszöm, hogy sok ember érzi magát e percben is elnyûttnek, céltalannak. Ez az óra nekem is ossziáni óra. Óh, nagyon ossziáni. Csak ködöt látok. És hallván, hogy szobrot állítanak az elsõ pipás embernek, ím ceruzát ragadtam, s írtam. Saint-Maloba száll a lelkem. Cartier-re gondolok, és siratom magunkat, a modern embert. Csöndes, lelkemben permetezõ könnyekkel. Hát csakugyan csak a füst az igazság? A Liapopoulo testvérek cigarettájára ímhol rágyújtok. Száll, száll a füst. És bágyadt mosolygás erõlködik az ajkaimra. Repülnek a moszkitók. Bah! Hát élünk!… Mit csináljunk!… Szenteltessék meg a te neved, kalandor hajóslegény, régen néhai Jaques Cartier!…

Budapesti Napló 1905. július 23.

A. E.