156. A RAMLEHI REMETE

Szent Alexandria, tudósok õsvárosa közelében, hol Kleopátra királynõ isteni lábai tapodtak egykoron, szélén Afrika nagy sivatagának, él egy öreg tudós.

Nagy kertje van és kicsi háza. Itt töpreng õ egy idõ óta. Töpreng és pihen. Gondolkodik a nagyszerû világról. A rejtelmes életrõl. És gyakorta gondolkodik a halálról, mely valami olyan fölséges és szép mívelet, hogy ember sohse találta volna ki, ha rajta múlott volna.

Az öreg tudós német. Tehát professzor. Mikor ír, Lipcsébe küldi az írását. De a lelke nem deutsch-lélek. Firenze fia az öreg professzor.

Egy nyári reggelen arabus szolgája eléje áll a kertben az öreg tudósnak:

- Uram, nagy útra kell kelned. Van egy nagyon öreg rokonod, aki Bécsben él. Valami nagy sejk, aki már hetvenöt éves, és minden rokonát látni akarja.

És Ischlben, ahol Ferenc József császár és király hetvenötéves születésnapját fogja ülni pár nap múlva, a Habsburg-sarjak büszke sokadalmában ott lesz a ramlehi professzor is: Lajos Szalvátor, Toszkána nagyhercegének fia, a kalandos Habsburg, a professzor Habsburg, a Nixe utasa.

Fog-e vajon egy félórácskát beszélgetni az õ felséges rokonával? Bús és bölcs szavakat mondhatna õ. Talán így szólna:

- Bebolyongtam a földi vizeket és tereket. És Ramlehben a legjobb. Nincs jobb dolog, mint egyedül lenni. Gondolkozni avagy pihenni. Az embernek csak ehhez van joga. Mindent egy nagy törvény szabályoz és e törvénybõl az ember egy betût sem tudhat megváltoztatni. Támadnak új vizek, új népek, új szigetek, új eszmék, és mi nem tehetünk ellenük semmit. A fejedelmek sem. Az élet árja ellen úszni nem szabad senkinek. És nem lehet. Aki retteg az élet zuhogva rohanásától, ússzék a partra, s bújjék el. Ramlehben vagy másutt. Mert mihelyst vágyai szerint akarja kormányozni az életet, a fátumot szabadítja balga fejére. Élni azonban szép. Mikor a yachtomat széttörte a szikla, kétségbeesetten úsztam, és megmenekültem. Csak törõdjön bele az ember, hogy nincs ereje egy nagy, titkos, kormányzó erõ és törvény ellen cselekedni.

Talán még világosabban beszélne Lajos Szalvátor, ha szabadna. De õ aligha jut szóhoz Ischlben. Hiszen csak ezredes volt annakidején, s karrierje abba szakadt. Szegény és tudós lett belõle.

Ám õ végig fog nézni az ischli gyülekezeten. És látni fog, mert tud látni. És boldog lesz, mikor megszabadul, mikor az egyfogatú bérkocsin a vasúthoz hajtathat, hogy siessen vissza Alexandria mellé gondolkozni és pihenni.

Az arabus szolgája megkérdi majd:

- Nem vágytál ott maradni, uram, hol jártál? Rokonodtól, a nagy sejktõl nem kértél díszes méltóságot? Be boldog lehet egy olyan nagy úr, mint a te rokonod. Allah neki hetvenöt évet adott. Nagy és hatalmas népeket, kiken uralkodjék. Minden virágozik, szépül körülötte, úgy-e?

Az öreg tudós, a bölcs merengõ, talán elõször életében sírva hajtja le fejét. De mindjárt megembereli magát. Ez a kert, ez a nagy kert. Ez látta Kleopátrát. Az Idõ az úr. Az ember féreg. Minden ember féreg. És Lajos Szalvátor asztalhoz ül. Megírja, mint képzeli õ el ama sziget esetét, melyet Japán mellett a minap felvetett a vulkánikus erõ, s mely elmerült néhány nap múlva…

Budapesti Napló 1905. augusztus 15.

Lellei