165. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A dán Deres

(E levelet Brandes György írhatta volna akárki magyarnak. Írhatta volna talán Rónay Jenõnek, aki a minap politikai röpiratban reklamálta a botot. Ám írhatta volna másnak is.)

Kedves uram, még rossz a világ Árpád honában? Gyönge nép és romlott értelmiség? A jobbágyság visszaállítására mi sem történik? A kalodáról tudni sem akarnak? Hát Keleten sincs boldogság? Ne habozzon sokáig, kedves uram. Vándoroljon ki. Nem ön az elsõ, aki onnan kivándorol. Így tudom. Vándoroljon ki. Menjen valamerre. Én Önt Dániába hívom. Tudatom önnel, hogy a dán Hamletek nem töprengtek sokáig. Dániában mától fogva botoznak. Királyi bírák mondják ki delikvensekre, hogy botot kapnak. Öttõl huszonötig. Sõt ötvenig. Nadrágra, ha enyhe az ítélet, s csupasz bõrre, ha súlyos. Van korbács, és van bot. Dániában kell mindakettõ. Akinek nem tetszik, kivándorolhat egy szabadabb és mûveltebb országba. Például Oroszországba. Ott nincs botbüntetés. Ott csak kancsuka van, s a kancsukát nem Juszticia asszony nevében adják. Csak úgy ajándékba, mint a kardlapot Magyarországban.

Én tudom, kedves uram, hogy önnek a szíve fáj. Végre is a Deresnek Magyarország az õs hazája. És Dániában már botoznak.

Ez üzenetem volna. Nem az ön számára. Azoknak a szegény magyaroknak a számára, kiket elsorvaszt a lelkük nagy okcidentálizmusa. Mi már csak eléggé Nyugaton vagyunk, úgynevezett kultúránk is csak akad. És elérkeztünk a bothoz.

Cseréljük ki a hazánkat, kedves uram. Én elmegyek barbárnak Magyarországra. Ott nincs bot. Legfeljebb az osztrák katonák vagdalják az embert. De legalább ezt nem teszik a király nevében. Mindenesetre pedig megjósolom, hogy a mívelt Európa még sokra fogja vinni.

II.

Jön a mikádó

Jön a mikádó. Ahogy vége lesz a háborúnak, jön látogatóba. Megnéz bennünket közelrõl. Európát tudniillik. Mert nem érti a dolgot a mikádó. Tudni akarja, látni akarja furcsaságunkat. És rájön valamire, amit hálaistennek már megírtak mi elõttünk. Egy pogány francia írta meg. Mi nem mertük volna. Két japáni beszélget együtt. Az oroszoktól elszedett Mária-képek, feszületek, Szent András-képek, Szent Háromság-képek és a többiek között diskurálgat a két japáni. Az egyik jól ismert minket, európaiakat, s magyarázgatta a szent tárgyak jelentését. A másik álmélkodott:

- Ejnye de szamarak ezek az európai fehérek. Ennyi istent tartanak, és nem veszik hasznát.

- Ez még nem minden. Van ezeknek még több istenük is.

- Hát miért nem segítik az isteneik õket? És ha nem segítik, miért nem adnak túl rajtuk?

- Hja, ennek sok oka van. Elsõ oka ennek az, hogy azok nem hisznek ám a maguk isteneiben. Csak úgy bolondítják egymást velük…

Ha a mikádó jön, ezt fogja észrevenni. Ezért vagyunk gyöngék. Sok az istenünk, az ideálunk. De nem hiszünk egyetlenegyben sem.

Budapesti Napló 1905. augusztus 25.

Pont.