218. EGY PORTUGÁL

Egy portugálnak megengedte a királya, hogy megszökjék a gályarabságból, melyet nála alig érdemelt meg valaki még jobban. Idegen újságokban olvassuk ezt. A portugált ez újságok nevén se nevezik. Híres orvos volt. Jeles professzor. Jóltevõje az emberiségnek. Az is akar maradni. Mert Berlinben állt meg menekülõ útján, s ott akar ezután gyógyítani. Élni az emberiség üdvére.

Ez az ember ölt. Kegyetlenül és sokszor. Mint Jáger Mari. A legölõbb mérgeket ismerte. És sorra szedte a rokonait. Mire észrevették a dolgot, már alig volt rokona e földön a jeles tudósnak. Valamennyit megmérgezte.

Arról nem szól a hír, hogy mivégbõl ölt a portugál. Valószínû, hogy pénz miatt. Különben is ez illenék legjobban az esethez.

Ez az ember évekig vándorolt messze, vad tájakon. Messze, vad emberek között. Vándorolt pedig azért, hogy legyõzze az emberiségnek egy rettenetes ellenségét, a leprát.

Leprás vidékeken, leprás betegek közt élt sok évekig. Szenvedett, kínlódott. Lázban fetrengett gyakorta. És sohsem tudta, melyik percben konstatálhatja saját testén a rémes nyavalyát. És erõt az adott neki, hogy õ a felséges emberi nemért szenved, s ha meghal, a legszentebb ügynek mártírja lesz.

Visszajött, s dolgozott itthon tovább. Könyveket írt. Lelkesedéssel és tudással teljes köny­veket. Közben pedig rokonokat küldött a megsemmisülésbe - pénzért. Õ, aki életét milliószor kockáztatta, nyomorult leprás férgekért, s meg még nem is született emberek egészségéért, lelkes, gyönyörû munkája közben ölte az élõ embert, mint a legyet. Bizonyosan nem volt egy percig furdalása a lelkének. Ismerte a legrémesebb álcájú halált. Csókolózott vele gyakorta. Megtanulta az életet mint végtelent felfogni. S mikor önmagát, a tudósat, jóltevõt, nagyot, nem sajnálta a haláltól, eszébe juthatott-e megindulni egy pillanatra kis, szürke emberek eltapo­sásán, kik neki útjában voltak?

Nyilván nietzschei lélek volt a portugál. És dehogy is tudnánk zsoltárt énekelni róla, ha még meg is ejt bennünket lelkének rendkívülisége. Mi már, Maeterlinck módjára, az élet vidám, hangyai felfogásánál maradunk meg csak. A legnagyobb érték az élet. Kincs és szakramentum. Bûn eltaposni a férget is. És mégis különös fölindulással olvasunk a portugál esetérõl. És a királyról, ki királyi cselekedetet végzett. Hírlik, hogy a gyilkos tudós most is dolgozik azon a könyvén, amelyben föl fogja tárni a lepra gyógyításának nagy titkát. És mintha ily szózatot mondott volna Carlos, Portugália nemes királya:

- Menj, menekülj innen, te gyilkos, te szörnyeteg. Az öt év alatt, mit a gályán töltenél, még rabtársaidnak kevés emberi érzését is megfojtanád.

És mintha súgva ezt tette volna hozzá:

- Vezéreljen az emberiség jó sorsa, te szent, jóltevõ ember, hogy majd valamikor ezer és ezer megmentett élet hirdesse az emberi elme nagyságát és jóságát.

Budapesti Napló 1905. május 12.