219. AZ AKADÉMIA DÍSZÜLÉSE

A mai vasárnap májusi virágait adjuk az Akadémiának. Olyan ritkán érdemel, és kap úgyis virágot az Akadémia. Ma rászolgált a virágra. A magyar társadalomhoz szólott, s valósággal Széchenyi István lelke hangján szólott. És meg kell rendülnie minden komoly magyar léleknek. Ma az Akadémia, a nyugodt és copfos Akadémia a kétségbeesés szótárából keresett fölrázó és lázító szavakat. És bár az, aki az Akadémia nevében szólott, nem hagyta ki igéi közül a hagyományos akadémiai igéket a sajtó ellen, azt hirdette mégis, amit a sajtó derékjei már régen hirdetnek. Nincsen magyar intellektuális élet. Nincs magyar tudomány. Üres és felületes a magyar értelmiség. Történelmi átkunk, szegénységünk s Keletrõl hozott ideafóbiánk a legalsóbb népek sorába nyom bennünket. A napi élet eseményei s az olcsó, érzelmes politizálás a kenyerünk. Amink van, az másolás. E mellett félünk az idegentõl, s azt szeretnõk, ha mi megmaradhatnánk Ázsiának a csodálatosan törtetõ Európában.

Hát nem nagy dolog, hogy végre az Akadémia is velünk lát? Végre látja a maradiságot. Sõt dekadencia veszedelmét hirdeti. Sötétség van a lelkekben, s a demagógoké az ország, holott Széchenyi István mondotta: világosság kell, és nem gyújtogatás. Hallja meg a magyar társadalom s a magyar értelmiség: elveszünk, ha meg nem komolyodunk, ha elméinket nem tudjuk odaadni az európai gondolkozásrendnek. Minden polgárosodásunk: látszat. Potyemkin-falvak. Le kell gyõznünk a sötétséget. Helyrehozni, amit a küzdelmes évezred ártott. Törekednünk kell a gazdasági erõsödésre. Le kell gyõznünk a fajtánkban fészkelõ irtózatot a kitartástól, gondolkozástól, búvárkodástól. Mert különben sorsunk betelik. Dícséret az Akadémiának. Az õ mai megnyitó szónokának. Szívesen adjuk a mai vasárnap májusi virágait Széchenyi István sokszor méltatlan, rossz, kései tanítványainak. Valóban a tizenkettedik órában szólott az Akadémia. A bátor szó egyre ritkább itt, a sötétség terjed, az érzelmek mindent számûznek, az ürességek dominálnak, az egyetem rektora rektori székbõl szónokol tudomány és haladás ellen. Bizony itt a dekadencia és a reakció. Holott nekünk lázasabban kellene dolgozni s intenzívebb intellektuális életet élni, mint akármely más európai népnek. Ha egyáltalában élni akarunk.

*

A díszülés Tisza Kálmán emlékének áldozott. És az Akadémia szerencsés volt avval a beszéddel is, mely e nagy férfiú jelentõségét világította meg. Nem volt tudós, de történelmet csinált Tisza Kálmán, s e réven volt tiszteleti és igazgatósági tagja az Akadémiának. Most arcképét leplezték le, s jó helyen van annak az arcképe, ki úgyszólván bevezette népét a modern, európai életbe. A politika húzódjon félre. Tisza Kálmán már nem a politikáé. A nemzeté. És a Tisza Kálmánt méltató emlékbeszéd jól mondja, hogy ez a nagy ember minden századdal nõni fog. Magyar volt, új ember, puritán, népét szeretõ, törhetetlen. A tettek embere, kitõl tanulnia kell minden magyarnak. Az Akadémia megnyitó beszéde s az emlékbeszéd egymást nagyszerûen és sokatmondóan kiegészítõk. És az ezer bajú, szenvedélyekben remegõ magyar társadalom bár méltatná ezúttal figyelmére az Akadémiát, mely ma méltó volt végre magához, s amely ma igazat adott az õ ellenségeinek, azoknak a lelkes, bús, derék magyaroknak, kik régen prédikálják azt, amit már az Akadémia is kezd belátni. Európai Magyarország, az igazi kultúra megbecsülése kell hogy jöjjön, a mai dolgok helyett. Bátor haladás. Vagy pedig mi fogjuk igazolni ama történelemfilozófusokat, kik egy nemzet életét csak ezer évre szabják.

NM 1905. május 15.