225. VERSÍRÓKNAK

Sok verset küldenek hozzánk. Túlontúl sokat. A jóból a sok se volna sok. Vállalnók, hogy mi minden jó versnek helyet adunk, habár versfalónak nem igen nevezhetõ a magyar publikum, s habár az emberi vágyak egyre materiálisabbak s pozitívabbak lesznek, nem kedvezõk a versálmoknak. De a sûrû küldeményben kevés a jó, s fáj a lelkünk, mennyi hasznos dolgot lehetett volna mívelni azalatt, mialatt a rossz versek kiizzatódtak. Nem tudunk jobb tanácsot adni a réginél a sokasodó versíróknak: ne felejtsétek el, kik írtak már verset, Homér, Szaffó, Catullus, Dante, Petrarca, Shakespeare, Goethe, Byron, Heine, Petõfi s a többiek szintén verseket írtak. Erre kell gondolniok azoknak, akik a szent parancsot vélik hallani a lantpenge­tésre. Tudnak valami jobbat, újabbat, emberibbet, mást? Akkor írják meg. Aki verset ír, okvetlenül le akarja fõzni az eleddig élt poétákat. Hát nem természetes ez? Vigyázzanak hát a versíró hölgyek és urak. Vakmerõ dolog verset írni. Nem szólván arról, hogy embertársaink ritkán kíváncsiak - a mások verseire.

Budapesti Napló 1905. július 16.