226. SZEMERE ATTILA (1859-1905.)

Budapest, július 22.

Ma váratlanul egy modern, nyughatatlan, színes, hasznos, érdekes egyéniséget veszített el a magyar nyilvános élet. Szemere Attila, a magyar história Szemere Bertalanjának, az 1848-iki miniszternek s a detronízáció miniszterelnökének a fia, tragikus hirtelenséggel ma délfelé meghalt.

A magát Huba vezértõl származtató Szemerék közül való volt, de hogy úgy mondjuk: nem az itthon megrekedt úrmagyarokra ütött. Európai, nagyszabású lélek volt az õ nagynevû atyja. Õ maga Párizsban született. Egyéniségét nagy kultúrlevegõ ápolta, érlelte. Nemes nyugtalan­ságával a legfejlettebb race-ok fiaira emlékeztetett. Õ már nem is européer volt. De valóságos amerikáner. És ha nyughatatlan csupa akció életébõl panaszosan sírnak ki a méltatlanul kicsi eredmények, éppen az érteti meg. Az emigráció, késõbb pedig a hatvanhetes, mámoros nekilendülés sok olyan kiváló embert hozott a magyar életnek, kik Nyugaton is az elsõk között szerepelhettek volna. És nálunk legtöbbjüknek az élete kalandozás volt, mert más levegõben, más kultúrák méreteihez képzõdtek a lelkeik.

Hogy Szemere Attila mi is volt voltaképpen? Legközelebb talán az írótollhoz állott. De többször is inkább volt politikus is, nagystílû vállalkozó is. Egyebek mellett. Mert fiatalon élt végig egy túlterhes nagyon változatos, tarka életet.

Párizsban született 1859. június 1-én. Ott élt akkor számûzött édesatyja, s tanulmányait is ott kezdte meg Szemere Attila. Majd Budapesten, Késmárkon tanult. Egyetemi tanulmányait Budapesten és Párizsban végezte el.

Alig múlt tizennyolc éves, mikor már eljegyezte magát a publicitás legvonzóbb dámájának, a hírlapírásnak. Visszatérve Párizsból az akkori fiatalok egyik vezére volt. Mindenki nagy jövõt jósolt neki. Egyik a nagy publicistát a másik a leendõ nagy írót, a harmadik a jövõ miniszterét látta benne.

Neki fátuma volt a végzetlenség. Gazdag emberként kezdte a nyilvános szereplést. Két nagy birtok is maradt reá. Nem tudott gazdálkodni. Csalódottan, keserûen külföldi útra indult. Általában sokat utazott. Egész Európát bejárta. Marokkót, északi Afrikát, Egyiptomot, Kínát, Indiát, a déli szigeteket. Japánban teljes két esztendõt töltött.

Gyönyörû iparmûvészeti gyûjteménnyel tért haza, s nagy impressziókkal, melyeket folyton készült megírni, és sohasem írt meg. Így volt minden tervével. Pedig gyönyörû fantáziája, sok ötlete volt. Mindenbe belefogott. Színdarabot is írt. Milliós vállalkozásokat kezdeményezett, és vezetett. Lázasan vetette magát néha a publicisztikára. Majd a parlamentbe bekerült Bánffy Dezsõ kormányelnöksége idején.

Szeretetreméltó, derék, mûvészlelkû ember volt, kit majdnem mindenki szeretett.

Nemrégen kiment Amerikába, hogy milliókat szerezzen, s visszakerült még szegényebben. Az utolsó években ismét a politikára vetette magát legerõsebben. Bánffy Dezsõ s az újpárt mellé szegõdött. Vezércikkeket írt. Még két nappal ezelõtt is szélsõséges egyéniségére valló, erõshangú vezércikket írt egy újságba. Ma pedig Andrássy Gyula grófhoz akart pártvezérével, Bánffy Dezsõvel Tiszalökre utazni.

Tegnap este feleségével, Morawitz Henriettel-tel, aki egy jómódú bécsi vendéglõsnek a leánya, a városligeti Kovács-étteremben vacsorázott derûs kedvben. Hazamenet azonban már egy kicsit gyöngének érezte magát, s nehézkesen ment föl a Városligeti fasor 25. számú házban levõ elsõemeleti lakására. Ma reggel tíz óráig csöndesen aludt. Mikor fölébredt, panaszkodott, hogy a szíve táján fájdalmakat érez. Felesége három vagy négy por szalicilt adott neki, majd egy pohár konyakot. De semmi sem használt. Szemere Attila egyre rosszabbul érezte magát. Féltizenegy órakor átküldtek a Grünwald-szanatóriumba orvosért, de mire az orvos, dr. Rácz István a lakásba ért, Szemere Attila kiszenvedett. Meleg fürdõt kívánt, s mikor a fürdõbõl kilépett, szívszélhûdés érte. Halálos ágyánál feleségén kívül nõvére, Gizella, Kürthy Emilné, báró Bánffy Dezsõ és neje s Karlovszky festõmûvész és neje és Stettka Gyula voltak.

Budapesti Napló 1905. július 23.