9. ÚTI SÓHAJTÁSOK

München, október 12.

Hétfõ. Jó az embernek elszaladni olykor Budapesttõl. Aki egy kicsit igenli még e különben szomorú életet, hurcolja meg egy kicsit magát néha idegen tájakon is. Én megyek íme újra. Nem messzire, de megyek. És kimegyek innen. Csöndes Münchennek békítõ hangulatába meríteni be újra a lelkemet… Mi nékem ez a sörös város? Párizsnak elõtornáca, melynek meg tudom bocsátani a németségét is. Kényszerû eliziumom nekem München. Áldassék. De a kék villamos kocsijaira haragszom. Olyan nagy lármát csapnak. Úgy nem illenek az én Münchenemhez. Mégis csak már ott volnék. Íme a határ. Bruck. Szinte éjszaka van. Ködös és õszi. Vágtat be a vonatunk Ausztriába. Szaladunk Bécsnek. Harsányan, váratlanul fölzendül a Kossuth-nóta a kocsi-folyosón. Kinézek. Három magyar fiú fújja pirultan, lelkesen. Két cs. és kir. katonatiszt gúnyosan mosolyog az egyik fülkében. Az osztrák kalauz bámul. A nóta elhal a ködös éjszakában. Ez már osztrák éjszaka. A dalos fiúk elpihennek. Úgy sem hallik ez a nóta Bécsbe. És olyan szomorú is most már az ötlet. Még nekik is. Repülünk a hatalmas Nyugatnak, s nincs egyebünk, mint egy nótánk...

Kedd. Havazott egész éjszakán. Bécstõl Münchenig. Ott fázlódtam a folyosón. Egy furcsa beszédû spanyolzsidó família e két terpeszkedõ osztrák kiszorítottak. Hát Münchenben vagyok. Sohasem láttám még õsszel. Szomorú, nyugtalanító, mint az esõs Párizs. A nagy Szalónban lesz talán legtöbb meleg. A Glaspalastot átöleli a köd. A színek legtobzódóbb vászna is sötét. A szecessziós termekben valami rettenetes ínség jajgatását hallja az ember. A szobrok elõl hátrálok reszketve. Mintha jégbõl volnának. Futom egész napon a tárlatokat. Még Lenbach fagyaszt a legjobban. Ma érzem, hogy az õ portré-festõmûvészete valami lelketlen bel canto. Ez az ember sohase sírt a maga mûvészete miatt. Nem, soha… Este… Nini, itt van a budapesti Mariot a Deutsches Theaterben. Énekel, mókázik a hájas, monstruózus és mégis pompás fiú. És mindig Budapestrõl. A magyar parlamentrõl, Fejérváryról, Kossuthról, Apponyiról és köpõ Pozsgayról. Mulat a publikum. Mintha otthon volnék. Ismerik, ejnye be ismerik ezek a müncheniek a mi dolgainkat. Szinte fáj. Eshetnék itt szó Petõfirõl, Jókairól. Egy fülnek sem volna ismerõs. Azt tudja a világ, hogy Pozsgaynk van, München szerelme kezd bennem lohadni. A magyar glóbust München is becsmérli. Hát mindenütt becsmérlik?

Szerda. Ma szerelmes vagyok két kicsi leányba. Marionba és Gabrielle-be: És kibékültem az immár porladó Lenbachhal. Viziteltem a Lenbach-házban. És legalább tíz vászonról nézegettek engem Marion és Gabrielle, Lenbach leánykái. A nõi arcról nem tudott jól olvasni Lenbach. Nem bírt az amerikai dámák arcaival sem. Hát még a Duse-arcokkal. De a leánykái csodálatosak minden vásznon. Marion hat éves múlt. Tizenhárom Gabrielle. Egy világért sem szeretném õket elevenen látni. Pedig itt vannak fölöttem az emeleten. Egy szigorú angol nõvel. Fiatal, szép mamájuk még Párizsban mulat. Olyan szépek õk itt a vásznon, Marion és Gabrielle. Hogy szerethette õket az apjuk… Minden darab vagyon ezekben a szobákban. Megbecsülhetetlen milliók vannak itt ritka szépségeknek kincseiben. Nagy papucsban kell járnom, hogy ne karcoljam föl e drága mozaikpadlót… Azért mindezt a kincset, szépet itt kellett hagynia annak a szerencsés legénynek. És Lenbach asszony Párizsban mulat. Marion és Gabrielle pedig búsak lehetnek odafönt… Esik a hó. Elébe utaztam a télnek? Fehér a világ, és az emberek söröznek. A vacsorámat alig tudom megenni. Úgy csöngnek a sörös poharak, s úgy kacagnak itt az emberek. Mitõl van ilyen jókedvük?

Csütörtök. Keresztül egy fehér, félelmetesen halott, téli világon indulok haza. Megint haza, megint haza. Ha újra kiszabadulok, nem jövök erre. Sohasem szabad odamenni, ahol valamikor derût kapott a lelke. Hogy mondja a derék Isidora de Lara, a nemes grófnõ? „Utazni annyi, mint egy kicsit meghalni”. És nem utazni?…

Budapesti Napló 1905. október 15.

Lellei