13. A SZÍNHÁZ CSÕDJE

Az Idõ siet és hamarabb megõrli a színházat, mint legédesebb álmainkban reméltük. A Balkánon még, az ifjú nációk badar életében, bolondokul tarthatja az embereket Histrio. Ám fejlõdött társadalmunkban vége a dicsõségnek. Mit akar a színház? Mit nyújt? Hova tart? Tolsztojjal szólván, miért kell tengernyi vérrel, búval, vággyal, verejtékkel, idõvel, pénzzel, önámítással áldozni e modern, sok ajkú és kegyetlen Nérónak?

A mai színház leghívõbb embere, Antoine, a nagy irodalmi békéltetõ, a zseniális direktor, mondja most: a színház üzlet. Üzlet, mint akármi. Nem jelent és nem képvisel semmit. Nem több, mint a cirkusz. Emberformájú kutyakomédia. Annak a kornak indulunk, mikor mindenki olvas és fõképpen mindenki - ír. Nagy jelenségeket sõt nagy mûvészi megihletéseket kap az ember mindenbõl. Egy gyönyörûen oktatott kutya az Életnek olyan mélységeire képes figyelmeztetni bennünket, mint néhai Irving vagy nem néhai Sarah Bernhardt. Akárhogy harcolnak a fantázia ellen, a fantázia delelõben van. A modern ember a fantázia embere. Ezt a fantáziát nem tudja jóllakatni a színház.

Imádni való ember Antoine. Imádni való ember Carré, az Opéra-Comique igazgatója. Hiába: újságírók nélkül lélekzeni sem tudna a világ. Õk újságírók, kik belopóztak a dohos, csúnya, hazug várba, és most fölrobbantják. Carrét ugyanis most azzal vádolják Párizsban, hogy vagy pénzes emberek színdarabjait adja elõ, vagy csak olyan darabokat, melyek okvetlenül pénzt hoznak. Tehát fércdolgokat, tisztelt publikum. Carré passzív lovag. Antoine bátor és vértezetlen. De mindkettõjüknek hálás lehet a világ. És hálás lehet a Ville-Lumiere-nek, mely meggyilkol minden ártalmas babonát.

Most a színházat gyilkolja. Odatartja a világ elé ezt a kellemetlen zsarnokot: lásd, haszontalan, és ki kell tekerni a nyakát.

Nem a színház hal meg. De a mai ravasz színház, mely szekerébe fog be mindnyájunkat. Azt hirdeti, hogy köze van a mûvészethez, az emberiség nagy álmaihoz. Holott hazudik.

Úgy fogunk színházba járni nemsokára - már akik fognak - mint a kesztyûsboltba avagy virágkereskedésbe. Mint akármelyik üzletbe, ha egy-két feledõ negyedórát akarunk vásárolni. Az irodalom pedig végleg el fog válni tõle. Hogy is találkozhattak õk?

Budapesti Napló 1905. október 19.

Lellei