64. VERSEK

Versek sûrûjében kószálok néhány hét óta. Álmodó lelkekkel találkozom és beszélgetek. Most idehívok közülük találomra vagy hármat. Halottat idézek legelõször, a szegény Dõzsei Ferencet. Posztumuszkötete sok fájdalmat okozott nekem. Sajnálom ezt a néhai, árva lelket, aki még halála után sem kaphat igazságot. Míg élt, annyi igazságot sem kapott, hogy belõle kenyérre teljék. Most, hogy meghalt, fölrángatják a Parnasszusra. Megteszik szegényt nagy poétának. És nincs egy olyan rettegett Valakink, hatalmas szavú kritikus, ki büntetni tudná az ilyen kegyetlenséget. Ez csúfolódás a halállal és a poézissal. Nem volt, soha és sehogyse lehetett volna nagy poéta Dõzsei. A nyomor és elkényszerültség kipengetett a lelkébõl egy-két erõs akkordot is. De csupa zûr, fájdalmas zavar, cincogás vagy lárma a Dõzsei kötete. Míg élt, áldás volt neki az a hite, hogy õ költõ. Mikor meghalt, ugyanezt a hitet egy kis kenyérre lehetett volna, s szabad is lett volna váltani az elárvult, szegény feleség számára. De oda fölállítani, ahonnan õ halottan is leszédül, megtenni nagy poétának: ez kegyetlenség. Szemere Emil a második versíró. Egészen új név. Valamit felõle az sejttet, hogy két hatalmas, díszes kötete (a cím: Õszi rózsák) „méltóságos Szemere Miklós úrnak” ajánltatik hálásan. Szinte háromszáz oldalon vers, köztük egy hõsköltemény Mátyás királyról. Komolyan nem is szólhatunk e versekrõl. Írójuk ezt énekli az elõszóban:

Félszázad perzselé szívem,
Míg e rózsát elültettem.

Tehát nem ifjú ember bûnei e fûzfaversek. De bátran, önérzetesen állnak a közönség elé. Iszonyú dekadenciát mutat az a társadalmi réteg, mely még pár évtizeddel ezelõtt nálunk egyedül írt és olvasott. De vajon nõtt a helyébe új és nagy közönség? Néha iszonyú sejtelmeink vannak. A régi publikum olyan, mint amilyen írókat tud magából küldeni. Tehát Szemere Emil esetleg nem is olyan nagy bûnös. Az új publikum pedig százízlésû és kicsi. És nálunk balgatagon hevülõ írók, új utak, új ízlés, új irodalom felé törnek. A harmadik: Bodor Aladár, ki nagy örömet szerzett nekünk verseskönyvével. Nem rendkívüli, de a maga verseit mondó poéta. Egy kicsit programos még. Érzi azokat a politikai, társadalmi, kulturális, sõt idegrendszerû differenciákat, melyek még a magyar kultúrembert is elkülönítik a Nyugottól. Õ hát néha megteszi magát a verseiben érzésközvetítõnek a régi s a most születõ új, európai magyar típus között. Sokat borzong „nagyálmú zaja” sorsán s így önsorsán is. Nem mindig tiszta, de meleg, szép, néha erõs hangok szólnak hozzánk e versekbõl. Sõt Bodor Aladár olykor a legmagasabb poétai föladatot is megpróbálja: kimondani a még ki nem mondottat. Ez kevésbé sikerül neki. Új érzései sem elég újak, és hangja sem annyira új, amennyire õ újjá tenni iparkodik. Ám érdemes könyve egyik dokumentuma a magyar líra frissülõ kedvének.

Budapesti Napló 1906. január 14.

(A.)