53. NEVETÕ NAPSUGARAK

Januári tavasz, mosolygó öregség. Reánk ragyog biztatóan, ámító fénnyel, s azt hisszük, hogy igazi tavasz van.

A fûszál is azt hiszi, a feslõ, óvatatlan gyönge farügy is.

Azt hiszi a szív is, hogy tavasz van. Egy mosolygó sugár éri csak, s már kikeletet érez. A fényt látja csak, s azt hiszi: ez az édes, csodás meleg, mely halottat támaszt, új életet hirdet.

Új élet… E sejtelemre felébred a szív. Az életvágy alvó szikrája lángot szít a megdermedt kebelben. És a szívet egy csodás fény hatja át, éppen úgy, mint a fagytól felengedett világot, melyet megtévesztett a januári tavasz, ez a mosolygó öregség…

Titokzatos, megfejthetlen világ a mi szívünk. Olyan érzékeny, olyan változó. Egy gyenge fuvalom nehéz lavinákkal zúzza össze minden atomját, s egy mosolygó napsugár új életre tudja kelteni.

Biztató remény, felújult szeretet, ragyogó szempár, kísértõ dicsõség egy-egy napsugár, mely fényt lövell a szívre, mint a tavaszi napfény a téli világra.

Nézem a napsugártól beragyogott világot. Januári napfény… Lehet, már holnap dermedt, halott lesz ismét ez a föld. Fagyos kebelére talán fehér lepel fog borulni, mint a szívre szokott a feledés.

Csitítgatom ujjongó szívemet. Januári napfény… Egy ragyogó szempár… Ma talán felgyújtotta lángod, s holnap egy másikra ragyogtatja fényét. Miért ujjongsz, bolondos szívem? Hiszen olyan jó megdermedten pihenni. Miért hiszel korai tavasznak… vagy elkésett nyárnak? Leányszív, napsugár csak hitegetni tud…

S a föld megnyitja kebelét, hisz a napsugárnak.

S a szív kitárja kincseit, hisz a szerelmes szemsugárnak.

Holnap talán fagy borul a földre; holnap talán jég lesz a szív.

De most remél mindkettõ.

Remél, bízik, szeret, tavaszról álmodik…

A szép szemek pedig gúnyosan villannak meg; a napsugarak pedig nevetik az ébredõ világot, mely - úgy lehet - halálra ébred.

Kinn és a szívben januári tavasz, mosolygó öregség, s bolondítják a halottakat a nevetõ napsugarak…

Debreczeni Hírlap 1899. január 21.