132. SZÍNÉSZNÕK AZ UTCASARKON

Magyarországnak is virágos a kedve? A szép Budapesté nagyon virágos. A Tulipán-kert után íme megszületett az új virágidea. A Népszínház fölcsapott virágkereskedésnek. Vidor Pálné és a Népszínház mûvésznõi Budapest komoly tanácsa elé járultak. Engedje meg nekik, hogy vasárnaponkint virágot áruljanak az utcákon. Természetesen jótékonyság céljaira. Egy hónapra már megkapták az engedélyt. Ünnepek napjain életveszélyes lesz a tolongás a Népszínház elõtt, a Kossuth Lajos-utcán, a Dunaparton. Bájos mûvésznõk árulgatják a virágot. És még iszonyúbb lesz az õ népszerûségük. Esténként majd bizonyára visszaszórják rájuk az eladott virágot.

A nénivel, ki éjszakánként kialkudott nyolc krajcárért hozza el nekem napi szekfûmet az Operavendéglõbe, beszélgettünk ma szomorúan errõl. Siránkozott a néni:

- Hát már ebbõl is kitúrnak engem. A színpadról már elûztek.

- A színpadról?

Büszkén és bánatosan mosolygott könnyei közt a néni:

- Bizony, a színpadról. Én is voltam ám primadonna. Igaz, hogy csak kis városokban. De az voltam.

- No, látja. Akkor a virágárulást meg is kell ám tanulni egy gondos színpadi nõnek

- Igen, tudom, csak vigasztalni akar a nagyságos úr. Vége az üzletnek. Õk a fiatalabbak. Aztán nekik is lesz igazolványuk. Tetszik látni: komolyan veszik õket a hivatalos urak. De mit csinálunk mi? Õk szépek: tehát õk színésznõk lehetnek. Miért akarnak hát virágot is árulni?

- Hjha, néni, új idõk ezek. Új divatok járják. És nincs csak kétféle segítség. Az egyik, hogy maguk is szépek legyenek, néni. Ez igaz, hogy kissé nehéz dolog egyiknek-másiknak már. De a másik mód könnyebb. Csináljanak egy színházat. A nyakam teszem rá, hogy lesznek maguk olyan jó színésznõk, mint azok.

Búsan mosolygott a néni. Azt hitte szegény, hogy tréfálok.

Budapesti Napló 1906. március 30.

Ódi