180. SARAH ÉS PÁRIZS

Ponyvasátrában sír egy nagyon sovány asszony, kit Sarah Bernhardtnak neveznek. És nekem nem volna szívem kicsúfolni ezt a szegény asszony-Korjolánt. Nem õ csapta el a csapodár Párizst, hanem Párizs ûzte el Saraht. Egyéniségek örök tragédiája az õ tragédiája.

Zseniális asszony, s bizonyos mégis, hogy rosszul látja ezt a dolgot. Nem a vénsége mián múlta õ divatját. Nem a jóízlés áll ma már tótágast Párizsban. Ahogyan Sarah Bernhardt Amerikában véli.

Régen sejtik Párizsban, hogy Sarah nem tér vissza. Emlékezéseit nemrégiben londoni lapban írta meg, s õ maga örökösen csatangolt. La-bas, Keleten, Budapest és Konstantinápoly között, Berlinben, Londonban s leggyakrabban Amerikában. Ha jól emlékszem, Sardou Boszor­kányában adott újat utólszor Párizsnak. Vagy a fiának egy hülye, látványos darabjában. De memoárjaiból már kizokog a keserûség, hogy Párizs hálátlan. Színhazáról csak éppen, hogy a nevét nem vétette le. Miért a Sarah Bernhardt-színház, ha már Réjane asszony is csinálhat színházat. Becsületrendet is más színésznõ kapott, nem õ. És már Párizst is szinte meghódította az új játszás, a meztelen, a németes. Régi, híres tisztelõi elaggottak vagy meghaltak. Az új Párizs: pfuj parvenü, csunya, demokrata világ.

Utolsó érzéseit elvitte Amerikába a nagy asszony. Csak a büszkesége a réginél is hatalmasabb. Azt üzeni, hogy õ nem haragból tagadja meg Párizst. Privát okokból nem tér vissza. El ne bízza magát valahogy Párizs: Sarah Berndhardtnak csak a saját ügyei fontosak.

Hát mi is történt voltaképpen? Minden egyéniség egy korszak eredménye és szeszélye. Ha az a korszak elmúlik, nincs maradása. Ha ez az egyéniség a kaméleonnál is kaméleonabb. Ez az igazság minden egyéniségre érvényes. A politikusra, a betörõkirályra, Gaponra, a költõre, a mûvészre, az apostolra, Fedák Sárira, Hazafi-Veraira. Mindenkire, aki valamelyes egyéniség. Mihelyst kicserélõdnek egy társadalomban az erõk, a megváltozott társadalom elsõsorban az elõzõ korszak egyéniségeit kezdi ki, s vesziti el.

Sarah, a zsidó nõ, a legarisztokratább nõ volt talán az egész világon. Dicsõségben, igazi dicsõségben csak a császárság alatt élhetett, s a császárság után addig, míg a harmadik köztársaság végleg meg nem fejelte az új társadalmat.

Ez elkövetkezett. Nem a Sarah vénsége a baj. Stílusát is tudta õ üdvösen formálgatni. De az új francia társadalomnak s publikumnak a Sarah Bernhardtok már nem kellenek.

Budapesti Napló 1906. május 20.

Ódi