185. IBSEN MEGHALT

Krisztiánia, május 23. Ibsen Henrik ma délután félhárom órakor elhunyt.

Észak komor és nagyszerû Messiása egy utolsót lázadt és meghalt. Nem a Peer Gynt értelmes és hatalmas halálával. Meghalt béna aggyal s régen elbúcsúzkodva a világtól. Nagyon havas és fagyos ormokra kúszott az új normann isten. Gondolat-manói nem bírták a szörnyû hideget s az értelmes ember-példányok leggyönyörûbbje, Ibsen Henrik, az utolsó idõkben hülye volt. Csakhogy éppen szerencsésebb valamivel az istenkedõ normann-germán típus egy másik, új képviselõjénél, Nietzschénél. Nietzschének a paralízist gyorsabban adták meg a havas ormok bosszúálló, kitúrt istenei.

Életének s egyéniségének õstragédiája kettõs. A tönkrement család sarjáé s a kis nemzet fiáé. A grimstadti patikus-tanoncnál emberibben és fölségesebben még senki sem harcolt az élettel.

Bizonyos, hogy sokat éhezett fiatal korában. Bizonyos, hogy végigjárta a nagyon kivételes lelkek nagyon kínszenvedéses stációit. Periódusokban száz író élete nem lehet olyan gazdag, mint az övé. Akarjátok tudni, mi lett a kétlábon járó majom-utódból, ki embernek neveztetik? A XIX. század végén hárman válaszoltak reá: Ibsen, Spencer és Tolsztoj.

Elõször norvég-volta löki a gyehennába. Veri, ostorozza kicsinyes fajtáját. Szinte õrjöngve örül, mikor külföldre menekülhet. És Rómában már a klasszikus idõk bûve-bája alatt áll, mikor a storthing megszavaz számára valami kicsi évi díjat. Már békül, és megbocsátó arccal emelkedik nemzete felé: nem tudja, hogy barátainak mennyit kellett marakodniok e kicsi kegyért.

Itália ege alatt érzi meg, s látja meg az új ember komédiáját és tragédiáját félelmes valóságában. Az ember a társadalomban: ez lesz, ez a kérdés, ez az átok, az õ becsületes és szabad szívét mardosó kígyó. Az egyéniség fátuma és bukása: ez tragédiáinak verses és versetlen, eleven vízióinak réme.

Bambán bámulták vagy csúfolták elõször. Akárhol írt, Rómában vagy Párizsban: gomolygott felé a köd a norvég partokról. Nem is köd volt ez, de ennek mondták. Az élet súlyos intenzivitása volt ez. Századok vágya, akarata vagy bûne liheg ki egy-egy Ibsen-alakból. Örök idõk átka tornyosul egy-egy Ibsen tragédia egén. Ez bizony sok élet a maga életét is hebehurgya gyorsasággal élõ modern embernek.

Aztán ment, ment elõre. Már a társadalomra sem tudott úgy haragudni, mint régen. A világ pedig lassan cammogott a nyomában. De hol járt õ már akkor. Ment, szállt, egyre magasabban. Míg odaért, hogy jó az embernek egyedül lenni. Hidegen, magasan, fagyosan, szépen, mint egy isten. Új darabjai már e nagy fölszállásról regélnek csodákat. Ibsen egy anti-Illés prófétaként szállott az egetverõ magasságba: fagyszekéren. Elbúcsúzott tõlünk, s az az Ibsen, aki az utolsó idõkben köztünk járt, már nem Ibsen volt. Õ fent járt valahol szûz, havas ormokon, hol nem járt elõtte senki. Az életre sem néz keserûen. Ezt hirdeti: az értelem nagy átok, embernek lenni nehéz, apostolnak lenni még nehezebb, de magasban lenni jó.

Fenoménja volt a korunknak, s olyan, akit végül is érteni akart mindenki. Nem tehet róla, hogy mindig elhagyott bennünket, mikor beértük. Dicsõségét a német nyelv segítsége közvetítette és sokszorozta a világon. Õ már öreg korában Norvégiában is tudott élni. Nincs modern agyvelõ, melyet az övé meg nem turbált. Költõk, piktorok szobrászok, muzsikusok, színészek, gondolkozók és epikureusok új világokat láttak meg általa.

Ha lesz a mi korunknak eldicsekednivalója a kultúrhistória elõtt, a legelsõk között majd Ibsenre mutat.

Amit a lexikonok is följegyeztek róla, az pedig itt következik:…

Budapesti Napló 1906. május 24.